A Verona, 1301 című, Madák Zsuzsa rendezte előadás, amely kifejezetten középiskolásoknak, osztálytermi színházi nevelési célzattal jött létre, olyan Shakespeare-adaptáció, ahol az érzelmi húrokat a színművészek különböző színű és anyagú szalagok segítségével pendítik meg a fiatalokban. Debrecenben is.
Mintha maga a játék, az intim térben, zárt közegben, húsz-huszonöt, egymással szoros érzelmi viszonyban álló kamasz előtt játszott előadás is egy szalag, egy olyan filmszalag lenne, amit fordítva fűztek be a vetítőgépbe. A klasszikus szerelmi történetet itt ugyanis a végéről, retrospektíve göngyölíti fel három színművész, Edelényi Vivien, Vranyecz Artúr és Kiss Gergely Máté, egy, a darabhoz „hozzáírt” kiindulóponttal. Az osztályterem hirtelen Verona főterévé válik, ahol személyükben azt a három szereplőt látjuk, akik végig tudtak Rómeó és Júlia szerelméről, esküvőjéről és haláláról, sőt, tevőleges részük volt abban, hogy az események ilyetén fordulatokat vegyenek (a dadát Kiss Gergely Máté alakítja, Lőrinc barátot Edelényi Vivien, Baltazárt pedig Vranyecz Artúr). Ők hárman meg szeretnék érteni, mi miért történt, ezért tekintenek vissza az eseményekre. A visszatekintés során pedig, amelyet végig Baltazár (Vranyecz Artúr) irányít, a nyakukban mindig ott lóg egy, az adott szereplőt szimbolizáló szalag, amelyet „egyszerűen” másikra cserélnek akkor, amikor másik szereplő bőrébe bújnak. „Egyszerűen”, írom, miközben mindez nagyon kemény munkát igényel: a színészeknek két óra hossza alatt négy-öt szerepbe kell így a gyors váltások során belehelyezkedniük.
Az állandó és nagyon gyors szerepváltogatás azonban nemcsak azért lényeges, mert a hol Júliát, hol Rómeót, hol Tybaltot, hol Mercutiót és Benvoliót, hol Júlia apját és anyját játszó művészek épp a sok szereplő megjelenítésével idézik fel a darab minden fontos fordulópontját, amelyek a kiváló színészi játéknak köszönhetően egy életre rögzülnek a diákokban (hadd emeljem itt ki Kiss Gergely Máté egyik „szalagjátékát”, amikor egy személyben alakítja Júlia dadáját és anyját, s szalagjait váltogatva, a két szereplőt egyedül megtestesítve, önmagával folytat párbeszédet), hanem azért is, mert az előadásba besegítő Gemza Melindának így, a gyors szerep- s „szalagváltások” közepette nyílik lehetősége arra, hogy egy-egy csomópont után, teljesen váratlanul leállítsa a játékot — egyfelől teljes meglepetést okozva, másfelől, a szalagok segítségével a fiatalokat is „játékba hívva”, aktivizálva.
Például akkor, amikor a két szerelmes rádöbben, hogy a „nevük” miatt, azaz a két család ősi viszálya miatt valójában nem szerethetnék egymást, s a dada (Kiss Gergő Máté) szájából elhangzik „a név kötelez” mondat, Gemza Melinda „közbelép”, s egy csecsemőt szimbolizáló kabátot tesz az osztályterem közepére. A diákoknak pedig a maguk által kiválasztott színű és állagú szalaggal kell mintegy továbbfűzniük a történetet: a babára ráhelyezve, rákötve stb., kell érzékeltetniük az azzal kapcsolatos gondolataikat, hogy mit is jelenthet a név az ember életében. Mit adhat valakinek a neve, vagy épp milyen hátrányokkal jár, ha valakit úgy hívnak, ahogy. A szalagválasztás, és a kérdésre adott válasz már önmagában sok mindent elárul egy adott fiatal gondolkodásmódjáról, így a válaszadással a diákok nemcsak egymást, hanem saját magukat is sokkal jobban megismerhetik. A sokszor kimondatlan, félelemből, szorongásból, kamaszkori bizonytalanságból eredően elhallgatott gondolataikat itt esetleg olyan emberkék is megfogalmazzák, akik máskor meg se mernek szólalni. Tehát, az előadás remek önismereti tréning is, miközben az adott válaszadó a többiekről, és a többiekhez fűződő viszonyáról is rengeteget megtudhat. Köszönhető mindez a három színésznek, akik az első pillanattól fogva baráti, kedves és közvetlen viszonyt képesek kialakítani ezzel az egyébként sok szempontból zárkózott, nehezen oldható korosztállyal. Illetve köszönhető ez az osztálytermi előadás remek koreográfiájának, amely a színházi nevelési konzulenseket, Cziboly Ádámot és Bethlenfalvy Ádámot dicséri, s amelynek megfelelően Gemza Melinda valóban a legfontosabb fordulópontoknál, eseményeknél állítja meg a színészeket, s vonja be a kamaszokat – az együttgondolkodás mellett – még a színészi játékba is.
Olyannyira, hogy amikor a darabban megtörténik a két gyilkosság, Gemza Melinda nemcsak azt kéri a diákoktól, hogy nevezzék meg, kit tartanak felelősnek Mercutio és Tybalt halála miatt, hanem azt is, hogy a megnevezett személyekből alkossák meg a „felelősök szobrát”, amely a két halott köré épül. S mivel itt az épp Mercutiot alakító Vranyecz Artúr fekszik a földön halottként, a fiatalok önismerete szempontjából is érdekes, hogy például a többi felelős „beépítésekor” hozzá mernek-e nyúlni a színészhez, illetve egymáshoz, vagy csak szavakkal magyarázzák, hol is legyen a többi felelős helye a „szobron”.
A rendező és az alkotógárda törekvése – hogy minél több középiskolába, minél több fiatalhoz jusson el ilyen formában Shakespeare klasszikus alkotása – azért is kiváló, mert nyilván minden osztályközösségben, minden szakkörben, tagozatban más-más válaszok, reakciók érkeznek a kérdésekre, más-más „felelősségszobor” épül, amiből az adott közösség, de az őket tanító pedagógus is rengeteg következtetést vonhat le. Véleményem szerint többet, mint egy „átlagos” osztályfőnöki órán, direktben feltett kérdésre adott, esetleg nem is őszinte válaszokból. S az interaktív játék annyira hatásos, hogy miután a retrospektív „szalag” lejár, a három Shakespeare-fordításra, és a Shakespeare szövegétől független betétekre épülő mondanivaló garantáltan tovább munkál a kamaszokban.
Gyürky Katalin
Fotó: csokonaiszinhaz.hu
Hozzászólások