Szinte mozdulni sem lehetett szombaton a debreceni Libri Könyváruházban, ahol mindenki Pablo Escobar özvegyét, Victoria Eugenia Henao-t várta. Nemrég jelent meg a sokak által csak „Tata”-ként ismert nő Mrs. Escobar – Életem Pablóval című könyve, amit bárki aláírathatott vele Debrecenben. A dedikálás előtt interjút készíthetettünk Victoria-val. Bár most találkoztunk először, régi ismerősként, két puszival üdvözölt minket, kérte, hogy tegeződjünk, majd mesélni kezdett.
Nagyon fiatal voltál, amikor megismerkedtetek Pablo-val. Hogyan találkoztatok?
A fővárosban, a La Pas lakótelepen találkoztunk. Én is máshonnan kerültem oda, Pablo is máshonnan került oda, én 2 évesen, ő jóval később és ott futottunk össze.
Akkoriban milyen ember volt Pablo?
Egyfajta vezető volt ott a kerületben. Nagyon empatikus volt, folyton együtt lógott az ott lakó srácokkal. Egy olyan ember volt, aki törődött a többiekkel, azt akarta, hogy jobban menjen azoknak, akik ott laknak. A lakásukban az első földszinti szoba az övé volt. És mesélték, hogy nagyon sokszor bekopogtak hozzá, akár az éjszaka közepén is, hogy „Pablo, gyere, valakit balesetet ért!”, vagy „Pablo, gyere, most valamelyik gyerek kórházba került!” Amikor valahogy segítségre volt szükség, akkor bekopogtak az ablakán, hogy jöjjön.
A családod nem örült a kettőtök közötti kapcsolatnak. Mi volt ennek az oka? Csak a korkülönbség vagy esetleg látták Pablo „sötét oldalát”?
Akkoriban a korkülönbség aggasztotta őket. Én 13 éves voltam, ő meg majdnem 27.
Hogyan éltetek, amikor összeházasodtatok?
Amikor mi összeházasodtunk, még arra sem volt pénzünk, hogy egy albérletet kifizessünk magunknak. Az egyik nővére adott nekünk kölcsön egy szobát és oda költöztünk be. Az egyik nővérem adta a bútort, anyám meg adta az ágyat. Úgyhogy nagyon-nagyon sok év telt el, mindaddig, amíg tényleg valahogy ránk köszöntött a jólét és az egyre nagyobb gazdagodás.
És te hogy tudtad egyébként, mivel foglalkozik a férjed? Mi Pablo foglalkozása?
Azt mondta, hogy az ingatlanpiacon dolgozik. Meg azt is mondta, hogy egy olyan vállalkozónak segít, aki Marlboro-t csempészett be az országba. Na most akkoriban az a szó, hogy „csempészet”, az akkori kolumbiai kultúrában nem számított rossz szónak, nem számított annak, ami volt. Az egy megélhetési forma volt. Tehát nagyon sok család tulajdonképpen így próbált túlélni, hogy valamit csempészett. Pablo később bevonta, belevetette magát a politikába és magáról azt állította, hogy vállalkozó. Méghozzá egy olyan vállalkozó, aki a társadalom leginkább periféria szorult rétegeit próbálja segíteni. Ez így is volt, ténylegesen volt olyan család, akit a szemétdombon szedett össze. És azt mondta, hogy ő a vállallkozótársaihoz fordul segítségért, hogy támogassák őt abban, hogy ezeket a családokat, embereket felemelhesse és valamilyen normális élethez juttathassa őket. Soha az életében nem mondta el őszintén, hogy tényleg mivel foglalkozott vagy mit csinált vagy honnan jött a pénz. Nemcsak nálunk, akkoriban a kolumbiai társadalomban sem volt téma a drog, a kábítószer, egyszerűen nem volt téma. Nem beszéltünk róla, de ezáltal nem is létezett vagy nem létezett, ezáltal nem beszéltünk róla, de nem volt téma. Azért mesélem neked mindezt, hogy megértsd, hogyan alakultak a dolgok egymás után, hogyan következett egyik dologból a másik. 1984 volt a választóvonal, nemcsak a mi családunk életében, hanem Kolumbia életében is. Attól kezdve beszélünk egy „előttéről” és „utánnáról”, amikor meggyilkolják az akkori igazságügyi minisztert, Rodrigo Lara-t. Ő volt a legelső, aki először beszélt az úgynevezett „forró pénzekről”. Addig még senki nem tudta Kolumbiában, hogy mit jelent ez a kifejezés. Így nevezték azokat a pénzeket, amelyek bejutottak a politikába, és attól a perctől kezdve volt az, hogy elkezdték mondani, hogy Pablo Escobar ebben benne van.
A teljes interjút hamarosan láthatják az Alföld Televízió Pezsgő című műsorában.
Szőgyényi Adrienn
Hozzászólások