Különös fotó bukkant elő néhány hete Kanadából: távoli üzenet a magyaroknak 1956-ból, egy amerikai anyahajóról. A fedélzeten hatalmas betűket formázva veszi fel az alakzatot a legénység, a jenki matrózok magyar nyelvű felirattá állnak össze: Isten segítsen. Vajon mi lehet a kép története, és ki az az ismeretlen tengerész, akinek a kezdeményezésére magyarul üzentek a Coral Sea fedélzetéről? Szolidaritás, fohász, a magára hagyott forradalom előtti tisztelgés – a 200 ezer ’56-os menekült egyike adományozta a Fortepan 200 ezredik fényképét.
Képsorozat helyett kivételesen egyetlen fénykép jelenik meg ezúttal a Fortepan válogatásában, ráadásul ez a fotó a 200 ezredik darab Magyarország privát fotóalbumában. A felvétel 1956 végén vagy ’57 elején készülhetett, egy Nápoly mellett horgonyzó amerikai anyahajó látható rajta madártávlatból. A USS Coral Sea fedélzetén a katonai repülők között különleges alakzatban állnak a tengerészek, magyar nyelvű feliratot formázva: „Isten segítsen”.
A Coral Sea az egyik nagy, Midway osztályú anyahajója volt az amerikai haditengerészetnek. Története lefedi a hidegháború időszakát: 1947-ben, Magyarország szovjetizálásának évében bocsátották vízre, és noha a beceneve Ageless Warrior, azaz kortalan harcos volt, 1990-ben, a rendszerváltás évében nyugdíjazták. Az ötvenes években a Földközi-tengeren töltötte a legtöbb időt, és ezen a képen túl magyar vonatkozása nemigen lehetett. 1956 októberének végén, a magyar forradalom napjaiban éppen a másik nagy világesemény, a nyugati közvélemény figyelmét Magyarországtól részben elvevő szuezi válság miatt vezényelték a Közel-Keletre, hogy Alexandriából és Haifából evakuálja az amerikai állampolgárokat.
Visszaemlékezések szerint a Coral Sea-n szolgált – talán kormányosként – egy magyar származású amerikai tengerész is. Valószínűleg ő volt az ötletadó, hogy az eredetileg a legénység karácsonyi ajándékára összedobott pénzt inkább a magyar menekülteknek adják. Ezt a kezdeményezést az anyahajón mindenki aláírta, összesen 7500 amerikai dollárt ajánlottak fel a menekülteket segítő alap javára. Ugyanő javasolhatta, hogy a legénység a hatalmas magyar nyelvű üzenetet megformálja a fedélzeten. A magyar tengerész nevét és történetét azonban nem ismerjük. Ha valakinek van információja róla, köszönjük, ha ír, együtt talán sikerül kirakni a történet ismeretlen mozaikjait.
A Magyarországgal, a levert forradalommal és a magyar menekültekkel való szolidaritás látványos gesztusát az amerikai külpolitika is igyekezett kihasználni. A légifelvétel is emiatt készülhetett: a fotó másolatait a magyar menekültek között köröztették, még utakat is szerveztek nekik Nápolyba, hogy megnézhessék az anyahajót.
A fénykép így jutott el egy 13 éves magyar sráchoz is. Barabás I. Béla nyolcadik osztályos tanuló volt, amikor ’56 decemberében a családjával együtt elhagyták Magyarországot. Béláék a forradalom idején Ajka mellett, Tósokberénden éltek. Korábban apjának agronómusként a Rákosi-korszak nagy mezőgazdasági kísérletében, a gyapottermelés meghonosításáért kellett dolgoznia a Tolna megyei Középhídvégen, a pártba azonban rábeszélésre sem volt hajlandó belépni, és mikor a gyapot befuccsolt, neki is mennie kellett, ekkor költöztek Veszprém megyébe. A forradalomkor családi szavazásra bocsátották a kérdést: a gyerekeket is bevonva arról voksoltak, hogy menjenek vagy maradjanak. Apja és bátyja az indulásra, anyja és húga Magyarországra voksolt, így tulajdonképpen Béla szavazata döntött végül, ő pedig a kalandot választotta.
Először csak Győrig jutottak, ahol édesanyja az átszállásra várva idegösszeomlást kapott. „Itt hagyjuk az egész életünket, azt sem tudjuk, melyik országba megyünk, a nyelvet sem beszéljük.” Hazamentek, de egy hét után ismét elindultak az osztrák határ felé. „Mindenki egy kis táskát hozott magával, az egyikben a családi fotók voltak, de alig tudtunk magunkkal vinni valamit” – mondja Barabás Béla nyugdíjas tájépítész a kanadai Saskatoonból, amikor a nyolcórás időkülönbséget áthidalva az ’56. decemberi indulásról beszélgetünk telefonon.
Novemberben még könnyen át lehetett jutni a határon, de mire december közepére el tudták határozni magukat, már nem volt olyan egyszerű a helyzet. „Apám nem akart nagy csoporttal menni, ezért egyedül indultunk neki Sopronból. Este hét volt, kijárási tilalom. Valaki felajánlotta, hogy pénzért segít átmenni. Odaadtuk neki, amink volt, emlékszem, piaszaga volt. »Kövessék ezt az ösvényt, arra van Ausztria«, ennyit mondott nagyjából, és már el is váltunk. Az ösvénynek hamarosan vége lett, sár volt és eső, hajnal háromig gyalogoltunk a sötétben. Kutyaugatást hallottunk, távolabbról gépfegyverek ropogtak, de egy idő után belefutottunk egy németül megszólaló határőrbe. Átértünk.”
Ez volt ’56 utolsó heteiben az emigrációs főútvonal. Mire a Barabás család kijutott, Ausztria gyakorlatilag megtelt, a menekülttáborok tömve voltak. Addigra a háttérben megszületett a nemzetközi megállapodás is, hogy Ausztria csak „első menedék” lesz, a hosszú távú befogadás nagyját más országok fogják vállalni. A 13 éves Béla legélénkebb emléke a háromnapos ausztriai tartózkodásról, hogy itt kapta meg első bicskáját és első fényképezőgépét ajándékba. Bécsből végül zárt vonat vitte őket tovább Rómába, ahol aztán 1957 májusáig maradtak.
Olaszországban még nem volt sok magyar, az első érkezők pedig nagy szenzációt jelentettek, egymást érték az interjút kérő stábok. 1956-ról szokták mondani, hogy ez volt a világ első, élőben közvetített forradalma, a Pesten nyüzsgő külföldi tudósítók közül nem hiányoztak az olaszok sem. Az Abesszíniától a világháborúig minden frontot megjárt sztárújságíró, Indro Montanelli óriási lelkesedéssel számolt be a Corrierre della Serában a történésekről, Maléteréknél hamarabb felismerve azt is, hogy az október végén pár napra győztesnek hitt forradalom sorsa nagyon labilis, a szovjet csapatok ígéretük ellenére nem kivonulnak, éppen hogy támadásra készülnek.
„Már eléggé edzett harctéri tudósító vagyok, és – higgyék el nekem – láttam én már mindent… nem volt soha olyan érzésem, hogy hőskölteményekbe illő dolgokkal találkozom, kivéve néhány ritka, egyéni epizódot, és mindig úgy gondoltam, hogy ilyen dolgok kollektív jelenségként nem léteznek. Tévedtem. Léteznek. Létezik, legalábbis Magyarországon” – írta Budapestről.
A forradalom leverése után hatalmas szimpátia várta Olaszországban a magyarokat. Még a pápa – XII. Piusz pápa három enciklikát adott ki a forradalom napjaiban – is fogadta a menekülteket. „Viva papa, viva, papa!” – hallotta mindenhonnan Barabás Béla, aki maga is úgy emlékszik, hogy tárt karokkal fogadták őket Olaszországban. Neki gyerekként ez leginkább óriási kaland volt. Tévékamerák, tenger, egyszer még a szintén Olaszországba került Puskás is feltűnt egy nyitott autóban az ünneplő tömeg karéjában.
A családot először egy kiürített árvaházban helyezték el. Egy szobában négy-öt család élt együtt, de egyébként jó volt az ellátás, a gyerekeknek nagy élmény volt, hogy rendszeresen kaptak déligyümölcsöt is. Ezek egy részét Béla néhány líráért eladta az olasz gyerekeknek – a pénzt mozira költötte, ahol amerikai kovbojfilmeket nézett.
A gyerekeknek tulajdonképpen aranyéletük volt. Sok szabadidő, felügyelet nélküli mászkálások Rómában, és új benyomások a felnőtt életről: leskelődés az apró Fiat 500-asokban szerelmeskedő párok után; a kopaszra borotválás, mint nyilvános megszégyenítés látványa a menekülttáborban három, prostituáltnak álló magyar nő esetében – mindeközben egy olasz apáca próbálta tanítani a nyelvre, leginkább imádságokon keresztül.
A túlzsúfolt árvaházból a Barabás család három hónap után sokkal jobb körülmények közé, egy régi római palazzóba került. Bár ő a magyar nagykövetségként emlékszik rá, valószínűleg a Tevere partján álló Falconieri-palota lehetett, ahol korábban a Collegium Hungaricum működött. A magyar politikai rendőrség a forradalom napjaiban elhagyta az épületet, ami így megüresedett, és a Pápai Magyar Egyházi Intézet segítségével magyar menekülteket helyeztek el itt is, főleg magyar egyetemistáknak és professzoroknak lett az átmeneti otthona. Barabásné a konyhán kapott munkát, így költözhetett be a család is a XVI. századi palotába, Béla pedig Pásztor Verával, a budapesti Operaház híres táncosával együtt pucolhatott krumplit a konyhán.
Mindez átmeneti idő volt, mielőtt a magyar menekültek a végleges befogadó országukba mennek tovább Olaszországból. Addig is igyekeztek kihasználni az időt, így nagy volt a lelkesedés, amikor meghívót kaptak Nápolyba az amerikaiaktól.
„Apa egy nap a hajó fényképével állított haza, elújságolta, hogy magyar a kormányos, és hogy felajánlottak egy ingyenes buszos kirándulást a nápolyi kikötőbe. Csak felnőttek mehettek, de mindenki nagyon örült a lehetőségnek, hogy valami különlegeset láthatnak. Mindenki meg volt lepve, hogy a kormányos meg tudta győzni a matrózokat, hogy kiírják: ISTEN SEGÍTSEN. Ezt nagyon hálásan fogadták az emberek.”
Ez az alulról jövő kezdeményezés egy volt a sok spontán szolidaritási gesztus közül, amik ezekben a hetekben az egész nyugati világban megnyilvánultak a magyar forradalommal kapcsolatban. A fotókon sokszorosítható üzenet ugyanakkor jól illett az amerikai külpolitikai irányba is, és jócskán volt propagandaértéke
„Mindazoknak, akik kommunista szolgaság alatt szenvednek, azt üzenjük: számíthattok ránk” – ez volt Dulles, az amerikai külügyminiszter doktrínája, de a „rab nemzetek felszabadításáról” mondott szólamok ellenére az az Egyesült Államok nem akart érdemben közbeavatkozni az erőszakos szovjet beavatkozás idején.
Az eszkalációtól tartó amerikai kormányzat katonai segítségnyújtás helyett a bajba jutottak segélyezésére és a menekültek támogatására helyezte a hangsúlyt, és ez a humanitárius szempontokon túl passzolt az információs hadviselésbe is. „Az Eisenhower-adminisztráció azzal számolt, hogy a levert forradalom után várható represszió elől menekülők befogadása jól látható jel lesz a nemzetközi közvélemény számára arra nézve, hogy az Egyesült Államok támogatja a magyarországi forradalmi mozgalmat, ugyanakkor ezen állásfoglalása nem fogja veszélyes mértékben kiélezni az ellentéteket a Szovjetunióval” – írták Kecskés D. Gusztáv és Scheibner Tamás az 1956-os magyar menekültválságról szóló kézikönyvükben.
Nehéz ezt a kettősséget nem belehallani az amerikai hadihajó üzenetébe: „segítsen nektek az Isten” – ha már Amerika maga csak korlátozottan segített.
Jelképként ugyanakkor a hadihajó árulkodik valami másról is, amiről akkor nem sokan tudhattak: a menekültügy kezelésének valódi hidegháborús dimenziójáról. Hogy a menekültek befogadásában az USA vezette észak-atlanti szövetség milyen meghatározó szerepet játszott, az a kutatók számára is csak a kilencvenes években derült ki, amikor a korábban titkos NATO-dokumentumok kutathatóvá váltak.
Bár a menekültügy megszervezése nyilvánosan az ENSZ égisze alatt zajlott, ennek fő finanszírozója és politikai gazdája az USA volt. A tömeges befogadás mai árfolyamon egymilliárd dollár feletti összköltségének zömét NATO-tagállamok állták, akik a szovjet blokkból menekülők befogadását hidegháborús győzelemként keretezték.
„A magyar menekültválság megoldása a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás kiemelkedő projektje volt. Ezek az új menekültek sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint a korábbi magyar emigránsok vagy a többi korabeli európai menekült” – írja tanulmányában Kecskés Gusztáv történész. Ennek persze az is kedvezett, hogy a magyar menekültek viszonylag ideálisnak számítottak: a nyugati világhoz kulturálisan közeli, jellemzően jól képzett, fiatal fehér férfiak, akiknek a munkájára nagy szükség volt a világháború utáni gazdasági boom idején. Déli vendégmunkások és bevándorlók ekkor még nem nagyon voltak a nyugati országokban.
A munkaerőigény meghatározó volt Kanadában is, ahová végül Barabás Béla családja került. Bélánál egy tüdőröntgen TBC-gyanút állapított meg, így adódott Kanada, ahová előzetes negatív minta nélkül is lehetett menni.
A „szabadságjáratok” néven ismert repülők légihídon, óceánjárók a tengeren ezrével szállították ingyenesen a magyarokat Kanadába. A Barabás család hajója, egy nem túl bizalomgerjesztő öreg lélekvesztő Le Havre-ból indult az Európa különböző menekülttáboraiból összegyűjtött áttelepülőkkel, hogy egy hét folyamatos tengeribetegség után partra tegye őket Quebec Cityben – az egyik legrégebbi észak-amerikai városban, ami Róma után mégiscsak egy falunak tűnt leginkább. A magyarok itt kaptak fejenként 15 kanadai dollárt, és három ingyenes vonatjegyet, hogy menjenek vele Kanadában, ahová csak akarnak. Megérkeztek.
Összesen közel 200 ezer magyar hagyta el az országot 1956-ban, a teljes népesség két százaléka. A magyarok befogadása azóta is a nemzetközi menekültügy sikersztorijának számít, ami megerősítette a menekültjogokat és a későbbi menekültpolitika intézményrendszerét.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.
Forrás: 444.hu/Kolozsi Ádám
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Hozzászólások