Nem sokkal ezelőtt csörgött a telefonom, a feleségem hívott. Hallottam, hogy valami baj van. Azt mondta szipogva, hogy megdöglött Bogi. Nem sokat beszéltünk, próbáltam vigasztalni, de biztosan hallotta, hogy az én szívem is megszakadt. Döbbenet. Tegnap még volt nála állatorvos, kapott gyógyszert, injekciót, apósom betakargatta éjszakára. Azt mondták, reggelre semmi baja nem lesz. Lett.
Nem is a mi kutyánk. Vagyis nem velünk élt, s mégis annyira fáj a nemléte. Kifacsar, összetör, lehúz a tudat, hogy nincs többé, s csak sírni tudok, semmi lehetőségem nincs a történtek megváltoztatására. Nem ismeri meg az autóm hangját kilométerekről, nem rohan reggel üdvözölni, nem bohóckodik két lábon, nem fetreng simogatás után, játék közben a fűben, nem vonyít a mentőautó szirénájára, nem adhatok neki több jutalomfalatot, s nem mondhatom el a titkaimat okos kis titoktartó szemeinek.
Persze, tudom. Csak egy állat. Előfordul az ilyesmi, nem is az én kutyám volt, mégis rettenetesen fáj. Fáj, mert gazdájaként szeretett. Segítettem a fialásainál, egyetlen morgás nélkül hagyott mindent, soha, semmilyen konfliktusunk nem volt, sőt, kifejezett hálát éreztem irányából, amikor hagyta, hogy kimossam a csipáit kamillateás vattával.
Nagyon fáj, hogy nincs. Legalább úgy, mintha emberről, barátról, rokonról lenne szó. Ez teljesen más. Nem is hasonlítható össze ez a kölcsönös szeretet, tisztelet egyetlen – emberek közti – érzelemmel sem. Ez valahogy egészen más. Szinte ösztönös, feltétel nélküli, s vagy az eb, vagy a gazda haláláig tart. Ember és ember között soha nem lehet ilyen. Nemcsak egy kutyát, hanem egy igaz barátot is elvesztettem ma. Isten veled, Drága Bogikám!
KB










Hozzászólások