Vége van a nyárnak, s habár hűvös szelek még nem járnak, valamitől mégis felpezsdült Debrecen is.
Az utcákon tömegesen megjelentek az iskolatáskás gyerekek, némelyikük alig nagyobb, mint a pakkja. Emlékszem, én is bőszen vittem a hátamon azt a tudást, amit az iskola plántált belém abban a tanévben. A szememben még ott volt a cinkos csillogás és a várakozás. Ilyenkor még izgalmas volt minden. Visszatértek a rég nem látott, „denagyotnőtt”, lebarnult osztálytársak, akik még hordozták magukban a nyár egy-egy szeletét. Megjelentek az új szerelmek, akik a lusta napokon is becsalogattak a suli falai közé. Ilyenkor még jól esett beleharapni az iskola levegőjébe, még intenzíven élt bennem minden nyári élmény, és a tanár sem volt olyan szigorú. Szépek, rendezettek és illatosak voltak a könyveim, zsongott a közösség, még hiányos volt az órarend. A tábla még üresen állt, és a füzeteimen sem jelentek meg a szamárfülek. A meleg szél meg-meglebbentette a függönyt, és bekúszott a terembe még egy kis szabadság. Messze járt még Szinusz és Koszinusz, nem dermedt meg a levegő felelés előtt, nem karikáztuk be még a házi feladatokat, és nem ültettek el a padtársam mellől sem. Ilyenkor gondtalanul vibráltak a sejtjeim és lubickoltak a változásban.
Még nem toporgott, hanem vígan fogócskázott és szaladt az idő…és szaladnak ők is most, a kisdiákok is, mert becsengettek!
Vass Kata
Hozzászólások