1943. január 12-én a Sztálingrádért vívott csata végső szakaszában, a Don-kanyarban, a túlerőben lévő szovjet hadsereg támadást indított a 2. magyar hadsereg ellen. Történelmünk egyik legvéresebb napja volt: a hómezőt pirosra festette a magyar katonák vére.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereget 1942-ben állították fel, s a II. világháború keleti hadszínterére küldték harcolni. A 2. magyar hadsereg az 1941-42-ben érvényes hadrendben nem szerepelt. A személyi állomány 207 ezer főből állt, s parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt.
1942. április 11-én indult az első szállítmány, s Kurszk közelében rögtön bekapcsolták a magyar katonákat a német támadó hadműveletekbe. Nyár végére a Don vidékére verekedték magukat, de a Vörös Hadsereg néhány hídfőt meg tudott tartani.
A magyar honvédség felszerelése, ellátmánya jelentősen megfogyatkozott, s lehetetlen feladatukat, miszerint 200 kilométeres arcvonalat tartsanak, nem tudták megoldani. Azt remélték, a sztálingrádi csata miatt a szovjetek nem foglalkoznak annyira velük. Sajnos nem így lett!
A -30-40 fokos hidegben, 1943. január 12-én indult meg a szovjet támadás az urivi hídfőtől. Az itt lévő, 4. gyalogezred hősiesen helyt állt, míg tudott. Az első támadást sikerült visszaverniük, de nem tudták feltartóztatni az offenzívát. 14-én a scsucsjei hídfőből is megindították a támadást. A délen védekező olasz 8. hadsereget szintén legyőzték a szovjetek. Az áttörést követőn a szovjetek észak felé fordultak, s a magyarok hátába kerültek. A magyar arcvonal teljesen szétesett, majd 17-ére felbomlott a hadsereg. 18-án bekerítették a III. hadtestet is, s ekkorra már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A kisebb csapatokban visszavonulókat a szovjetek megsemmisítették, fogságba ejtették. Arra is akadt példa, hogy a lefegyverzést követően tovább engedték. Valószínűleg nem jó szándékból, hiszen tudták, a -40 fokos hideg úgyis elbánik velük.
A 2. hadsereg szenvedése, tragédiája itt még nem ért véget. Jány Gusztáv teljes mértékben megalázta őket a január 24-én közzétett nyilatkozatával: „A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A későbbiekben revideálta ezt, de a kimondott szavakat nem vonhatta vissza. Gyógyíthatatlan lelki sebeket okozva egykori katonáinak, azon keveseknek, akik valamilyen módon túlélték az offenzívát.
A nyugat felé visszavonuló magyar honvédek testi-lelki szenvedéseit csak fokozta a németek viselkedése. Dr. Szabó Péter történész így fogalmaz Don-kanyar című könyvében:
„Általában az úton való mozgást ott sem engedték meg, ahol ez a menetüket nem zavarta volna. Szánokat, hátaslovakat, fogatokat, fegyvereket erőszakkal elvettek. Ahol ellenszegülés volt, ott fegyvert is használtak. A községekben a szállásaikból kidobták a magyarokat, illetve ahol németek voltak elszállásolva, ott a magyarokat nem engedték be. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyalázták a magyar nemzetet és a honvédséget. Darnay tüzér alezredes jelentése szerint Olim községben egy német vezérkari őrnagy parancsot olvasott fel a németeknek, amelyben elrendelik, hogy a magyar csapatokat hadifogolyként kell kezelni.”
A 2. magyar hadsereg közel 1 évig harcolt a keleti fronton, s ezalatt hozzávetőleg 128 ezer főre tehető az elesett, eltűnt, fogságba került katonák száma.
Forrás: Wikipedia
Hozzászólások