Az egy gyűjteményes kötet részeként magyarul is olvasható A Grönholm-módszer című dráma íróját, Jordi Galcerant egy megtörtént eset inspirálta a műve megalkotására. Az egy nagyvállalat magas beosztású állásának elnyerése előtti felvételi eljárás abszurditásának megfogalmazását az ihlette, hogy Madridban nem a cég iratmegsemmisítőjében, hanem a kukában landolt a pénztárosi állásra jelentkező hölgyekre nézve kompromittáló, a testalkatukat és a szexuális szokásaikat sem kímélő kérdések özöne.
A nagy port kavart ügy apropóján írta meg a katalán szerző a maga állásinterjús „módszerét”. A módszer elnevezője, a svéd pszichológus, Grönholm ugyan kitalált személy, de a drámában az ő nevéhez fűződő eljárás az összes abszurditása ellenére itt él közöttünk. Ezt a személyiségjogokat minden szempontból sárba tipró felvételi eljárásról szóló művet hozta el színdarab formájában a 2019-es Őszi Fesztiválra a Centrál Színház csapata. Így november 12-én este a Kölcsey Központban az csak az egyes néző érzékenységén és fogékonyságán múlott, hogy mennyire vonódott bele ebbe a sajátos „játszmába”.
„Játszmát” említettem, amelyben négy embert egyszerre hív be a DEKIA cég az állásinterjú negyedik, egyben utolsó körére, hogy közülük válassza ki a legjobbat. Ám a felvételiztető helyiségben rajtuk kívül nem tartózkodik senki, csak bizonyos, instrukciókkal teli borítékok várják a „klienseket”. Ezt a már önmagában bizarr helyzetet látva rögtön kialakulhat a nézőben: itt valami nagyon nincs rendben, s a jelöltek valami furcsa „játék” részeseivé fognak válni. S hangsúlyozom: maguk a nézők is, amennyiben átadják magukat a színpadon zajló történéseknek.
A jelöltek bizonyos feladatokat kapnak „kintről”, tehát már a darab elején megképződhet a tudatunkban az 1984 című regény „a nagy testvér figyel”- szituációja, azáltal is, hogy a feladatok egyre inkább a személyek magánéletének kínos történéseit hivatottak feltárni, annak érdekében, hogy kiderüljön: alkalmasak-e a cégbéli pozícióra. S bár rögtön az első feladat arra vonatkozik, hogy a jelöltek egymás faggatása során jöjjenek rá, hogy ki négyük közül a vállalat beépített embere, mindez Enric „coming out-jáig”, amíg önként vállalja, hogy ő a cégtől van, s távozik a színről, egyáltalán nem jár a fejünkben.
Hanem a darab lélektani mondanivalója, a magánéletet és az emberi méltóságot sértő „játszma” köt le bennünket, amelynek ki vannak téve a jelöltek, egyfajta „vagy megszöksz, vagy megszoksz”- alapon. Mert azt az elején közlik velük, hogy ha meg akarják kapni ezt a busás fizetéssel járó állást, tűrniük kell a megpróbáltatásokat, s ha csak egyszer is elhagyják a termet, kiestek a „játékból”.
Arra kell figyelnünk tehát a befogadás során, hogy meddig mehet el egy nagyvállalat annak érdekében, hogy az ideális, „gátlástalan, de jó embernek látszó” vezetőjét megtalálja, s hogy mi mindent tűr, csinál meg, vállal be a mesés állásért maga a jelölt. Hol szakad el egy ember cérnája, például a Vass György alakította Carlosé? Ezt a „játszmát” a színpadon ábrázolni viszont egyáltalán nem könnyű, így a Baksa Imre rendezte adaptációt mindez igen nagy kihívások elé állította. Mivel a szituációk a lényegesek, a darab nem igazán ad teret a sziporkázó színészi játékra. Egyetlen feladatot kivéve, amikor egy-egy jellegzetes kalap felvételével négy különböző személy bőrébe kell bebújniuk a jelölteknek, s ily módon püspökként, torreádorként, bohócként illetve politikusként amellett érvelniük, hogy egy zuhanó repülőgép egyetlen és utolsó életet mentő ejtőernyője miért épp őket illesse meg. A kalap milyensége azonnal átlényegíti a jelölteket az eddigi, „magamat adom”-helyzetből, s a színészek láthatóan azonnal „ráharapnak” erre az eredetileg megformált karakterüktől eltérő szerep „kijátszási” lehetőségre. Ami tényleg nem csoda, hiszen az eredeti karakterek az egy Ferrané kivételével, aki agresszív törtetőként áll előttünk, vagy legalábbis ezt próbálja mutatni magáról ezen a sajátos állásinterjún, tényleg nem igazán alkalmasak arra, hogy az őket megformáló színészek megcsillogtathassák a tehetségüket. A Ferrant játszó Simon Kornél van kivételes helyzetben ebből a szempontból, mert ő végig hozza, hozhatja az állás megszerzése érdekében bárkin átgázoló, érzéketlen „tuskó” karakterét. A másik három „jelöltnek”, a Merce-t alakító Botos Évának, az Enricet játszó Ficzere Bélának és a Carlost megformáló Vass Györgynek azon túl, hogy amikor bohócot, politikust és torreádort alakítanak a feltett kalap segítségével, a szerepük miatt elég nehéz a színészi helyzetük.
„Játszma” ez tehát, különösebb színészi játéklehetőség nélkül. Ám hangsúlyoznom kell, ez nem az adaptáció problémája, hanem a megírt darab sajátossága, ahol az eredendően pszichológus végzettségű Galceran nem a karaktermegformálásra koncentrált elsősorban, hanem az érdeklődési körének és az eredeti hivatásának megfelelően a lélektani szituációkat helyezte a műve középpontjába. Tehát ebben az „alapanyag” miatt korántsem könnyű helyzetben lévő színészeknek úgy kell fenntartaniuk végig a feszültséget, hogy ha nem látnánk őket, csak a hangjukat hallanánk, s így ismerkednénk meg ezzel az abszurd helyzettel, a figyelmünk akkor se lankadjon. Ám ez a négy színész ezt „játszva” megoldja. Nemcsak azért, mert Simon Kornél végig magával ragadó a „szemét törtető” karakterében, hanem az összes színművész színpadon tapasztalható pontossága, precizitása révén. Gyorsan pörög ugyanis a különböző feladataik kapcsán közöttük a párbeszéd, mindig jön egy új információ, s mindig egyre mélyebbet üt ember mivoltukon a „módszer”, ám a „játszmákra” és szituációkra fókuszáló darab ilyesfajta tempóját a művészek a darab első percétől kezdve végig tudják tartani.
S hogy mi a végkifejlet? Hogy a négy emberből hány igazi, s hány hamis, azaz cégbeli beépített? Hogy ki nyeri, illetve elnyeri-e bárki is végül az állást? Mindezt nem árulom, nem árulhatom el. Hátha valaki ezek után maga akar egy színházi este keretében minderről tudomást szerezni.
Az alkotók:
Ferran: Simon Kornél
Merce: Botos Éva
Enric: Ficzere Béla
Carlos: Vass György
Dramaturg: Duró Gábor
Zenei munkatárs: Wittek Béla
Díszlet: Huszár Andrea
Jelmez: Kovács Andrea
Rendező: Baksa Imre
Gyürky Katalin
Hozzászólások