Újabb hamisítatlan francia vígjátékot tekinthetnek meg azok, akik 2018 nyarának közepén az Apolló moziba látogatnak. A hamisítatlan jelzőt azért tartom a Papás babás című film kapcsán is helytállónak, mert a Maxime Govare rendezte alkotás nem hazudtolja meg a franciák e műfajának legfontosabb sajátosságát: azt, hogy az alkotók az elvileg könnyed, szórakoztató felszín mögött komoly társadalmi problémákat feszegessenek a filmvásznon keresztül.
A film ugyanis a manapság sokszor emlegetett midlife crisis, azaz életközépi válság sajátos feldolgozásaként is értelmezhető. Adott ugyanis egy, a negyvenes évei elején járó házaspárpár, akinek tagjai „elfejlődtek” egymás mellől. Amíg a házaspár férfi tagja, Adrien (Vincent Elbaz) még mindig nem hajlandó felnőni, s felelősségteljesen gondolkodni (mi, nézők is úgy találkozunk vele először a történetben, hogy épp egy rolleren(!) tart hazafelé egy éjszakai bulizás után, s jó nagyot esik), addig a felesége, a gyönyörű, okos és felelősségteljes Maude (Laurence Arné) épp a karrierje csúcsán van: már az ötödik nagysikerű képregény-albumának rajzain dolgozik, s sorba állnak egy-egy könyve dedikálásakor. S ahogy az egymástól „elfejlődött” pároknál az lenni szokott, az érettebb fél, itt tehát Maude megunja, hogy semmi komoly dologban nem számíthat a partnerére, s úgy dönt, elválik. Csakhogy a lakásuk közös, eladni egyelőre nem tudják, ezért mindketten – egymás társaságát a kis lakásban továbbra is „élvezve” – sajátos módon fogják használni az addigi közös otthonukat.
Amíg Maude oda hordja fel új barátját, Renaudot (Grégory Fitoussi), addig az épp az állásából is kirúgott Adrien úgy dönt: magánbölcsődét nyit a lakásban, természetesen azért, hogy a rajzain dolgozó volt párját ezzel is halálra idegesítse. A „játszófészek” kialakítása azután olyan mechanizmusokat indít be az egymással frissen szakított, de láthatóan egymástól elszakadni mégis képtelen két emberben, amiket addig sem egymásról, sem pedig önmagukról nem tudtak. Az öt, naponta náluk gondozott csöppség Adrien nonkomformizmusán ugyan mit sem segít, mert továbbra is sajátosan fogja fel a felelősséget – most éppen a reá bízott gyerekek kapcsán –, ám Maude épp ezt a végeredményben mégis csak sikerre vezető tulajdonságot látva döbben rá a válófélben lévő férje személyiségével kapcsolatban egy csomó mindenre, illetve magával kapcsolatban arra, hogy mire is vágyik igazán az életben.
Mert hogy nem a végtelenül unalmas és kiszámítható új párjára, az biztos. Mindezt az érzetét egykori férje szülei is megerősítik benne, akik a negyvenedik házassági évfordulójukon ismerik be, hogy „sikerült anélkül megöregedniük, hogy felnőttek volna”, a kapcsolatuk mégis működőképes tudott maradni „öreg gyermekekként” is.
Na meg még számtalan fordulat, meglepetés és csavar segíti Maude-t és Adrient az önmegismerésben és a másik fél alaposabb „feltérképezésében”. S annyit még elárulhatok, hogy a Papás babás cím sem csak a házi bölcsőde miatt lesz igaz és találó elnevezés a pár élete kapcsán. De hogy miért nem, arra már találják meg nézőként a választ. A film okozta élményben garantáltan nem fognak csalódni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások