Az éjszaka sötét csendje szórta rá a falura édes álomporát. Némaságba burkolózott odafent, a hegyoldalban pihenő fenyvesek koszorúja, s csupán néha egy-egy bagoly éles huhogása törte meg a nesztelen erdő nyugalmát. A feszült zajtalanságba szinte észrevétlenül furakodó farkasordító fuvallatok fújták a fázós falevelek zörgős dallamát. Ezalatt a felhők bársonyos, lágy ölén csöndesen született, s az éj fekete leple alatt a hűvös szellők hátán lovagolva földünkre érkezett. Riadtan hagyta el biztonságot nyújtó otthonát, melyet a szél jeges karmaival szaggatott szanaszét, s ő milliónyi testvérével sodródott a vihar közepén. Egyszer csak elhalkult, nem süvöltött tovább, szinte megdermedt a hideg táj.
Zuhanni kezdett a magasból, de nem olyan nagy sebeséggel, inkább csak, mint egy pihe, lassan szállingózott. Fentről a néha ki-kikacsintó hold halványan megvilágította, s ahogy megcsillantak rajta a fények szebben tündökölt, mint bármelyik drágakő. Szerette ezt a csillogást, ilyenkor úgy érezte, ő is adott valami pompásat e zord világnak. Pörgött, forgott, bukfencet hányt, hogy kristályai minden szögből beragyogják a környéket. Kacagott, nevetett, a többiekkel incselkedett, hol nekik ütközött, hol kikerülte őket, hol összetapadtak, hol pedig elengedték egymás kezét. Gyönyörűen kavargott a bércek felett, mint amikor Holle anyó dunyhájából száll a rengeteg tollpihe. Fehér ünneplőbe öltöztették a hatalmas Uránuszt.
Lassan a fenyőfák teteje is őszbe váltott, s szoknyájukra alabástrom színnel festettek ráncot. Ahogy egyre lentebb érkeztek, úgy takarták be a fázós tájat pihe-puha pehelypaplanjával, mint édesanya az alvó gyermekét. Óvatosan a föld felé közeledett, s boldogan olvadt egybe Gaia gyapjú szőnyegével.
Komótos, ropogó léptek rázták meg odalentről a magasztos csöndet, s két apró lábnyom rajzolt a friss hóabroszra barázdát. Jól látható volt a kis fekete alak, Goromb volt az, a gombamanó. Piros pöttyös kalapot viselt, sárszínű bocskora a mellkasáig ért, bozontos bajuszát pedig a földön húzta, széles, kerekded orra éppen csak kikacsintott mögüle, mohából szőtt sálja lobogott utána. Különleges látványt nyújtott, mert nem mindennap lehetett vele találkozni, még az itt élő állatoknak sem gyakran volt hozzá szerencséjük vagy inkább szerencsétlenségük.
A Goromb nevet ugyanis a nem éppen kellemes természetével érdemelte ki. Állandóan, morgott, elégedetlenkedett, zsörtölődött és még az álló fába is képes volt belekötni. Aki csak tehette messzire elkerülte, bár az is igaz, hogy nem volt nehéz dolga, tudniillik nem szerette a társaságot, ő is igyekezett mindenkit elkerülni, hogy magányosan gorombáskodhasson a növényekkel. A szikláknál vert tanyát, ahonnan a forrás ered, ott annyira sűrű a rengeteg, hogy nem igen jár arra senki, éppen ezért tetszett meg neki ott annyira. Egészen elfáradt mire felért a hegyre, hiszen a frissen hullott hó a derekáig ért. Az út során felverte szinte az egész erdőt, végig szitkokat mormogott tekintélyes orra alatt. Megállt, hogy kifújja magát, aztán nagy levegőt vett és rázendített.
– Hát ismét eljöttél? Nem megmondtam, hogy ne gyere ide többé, te mihaszna?
Ijedtében végig futott a visszhang az egész hegygerincen, s még a fák is összerezzentek ettől az égzendítő lármától. Nem messze az egyik fenyő hirtelen megrázta kicsiny tűleveleit, s a legfelső ágán egy picinyke hópehely fényesen világítani kezdett. Aztán körülötte egyre több pihe kapott szikrára, egymásba kapaszkodtak, míg végül egy hatalmas, szikrázó gömb nem lett belőlük. Megemelkedett és lassan leszállt a földre pontosan az öreg manó elé. Ekkor már úgy világított, mint a Nap, Goromb enyhén hunyorgott hozzá egy kicsit. Egy villanással ezernyi darabra robbant a hógömb és ott állt a gombamanóval szemben a hótündér. Deres, jégkristály haja a földig ért, hosszú ruháját pelle borította. Gyémánt szemét a manóra szegezte vékony ajkait mosolyra húzta.
– Kedves Barátom! Hát ismét eljöttem. Már vártalak.
– Minek jöttél már megint? Tönkre teszed a gyönyörű gombáimat, még a hideg is kiráz tőled!
– Biztosan tőlem ráz ki a hideg vagy magadtól?
– Ugyan már, magamtól, hogy rázna ki a hideg? – elmélkedett az öreg.
– Én nyugalmat hozok Gaianak és az ő teremtményeinek, segítek megpihenni a fárasztó munka után és segítem a megújulást. Én vidámságot hozok és melegséget a szívekbe. Ünnepi fényt hozok a sötétségbe. Nézz körül kis manó! Látod ezt a csodát?
– Látom, látom, hideg, nedves és mindent tönkre tesz. Menj el innen és vidd magaddal a te csudádat is!
– Nézd csak, ott fent! – egyenes karjával a fenyvesek fölé mutatott.
Lustán pislogó napsugár lányok álmosan kukucskáltak a fák levelei között, s a fenyvesek hósapkáira rajzoltak narancsos aranykoronát. Lassan feljött a nap, s ahogy megvilágította a frissen belepett tájat, úgy hatott a rengeteg fehér csoda, mintha milliónyi gyémánt csillanna a fényfürdőben. Lent a völgyben lévő kis faluban ékestorkú kakas kergette el az édes álmok foszlányit, s nem sokkal utána már a harang is megzendült a templomtoronyban. Egyszer csak hangos gyerekzsivajjal telt meg a falu, egyre többen lettek és egyre közeledtek az erdő alatti lankához. Vidáman kacarásztak, kiabáltak, kergetőztek, s csak úgy röpködtek a gömbölyű hógolyók, még bunkert is építettek a csatatérre. Hóangyalok lepték el a hegyoldalt, és büszke hóemberek álltak sorfalat. A boldog gyermek zsibongás napestig sem ért véget, s messze a hegyeken túlra szállt a békés karácsonyi ének.
Mikor a hold nyugovóra küldte a napot, s az égen megjelentek a csillagok, elnémult a táj. Meleg fény áradt ki a kis házak ablakán, s fentről lenézve olyan volt, mintha sok apró mécsest gyújtottak volna az óriások ünnepi asztalán. Goromb még mindig ott álldogált a hegy tetején, azt nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el közben vagy, hogy a hótündér mikor és hova tűnt el. Tátott szájjal, elmélázva figyelte végig az eseményeket, a csillogást, a lármát, a zsibongást, a kacagást, a csendet és a fényeket. Igazából azt sem vette észre, hogy egész nap még morogni sem volt ideje. Csak állt ott fent egyedül a zimankós bércen, nézte ezt a téli varázst, s valami megmagyarázhatatlan melegség nyomta a mellkasát.
Hozzászólások