Kell nekünk demokrácia?

Gondoltam, a hülye is érti, hogy miről van szó, mit kell tenni, mit kell és lehet mondani. Mindannak ellenére, hogy a kampány vége felé úgy éreztem, a túllihegéssel, az agyonrágással, a csapból történő csepegéssel pontosan érdektelenséget fognak elérni (a heti hét nap rántott hús esete…); úgy éreztem, hogy rengetegen el fognak sétálni a szavazókörökbe ezen a csodálatos októberi vasárnapon.

Abban biztos vagyok, hogy van olyan jobbközepes-keresztény, aki igennel szavazott, de abban is, hogy van olyan „szoci-déká-közeli Gyurcsány-fanatikus, aki nemmel. Valószínűsítem, hogy a jobbikosok többsége a Fidesz kérése szerint szavazott, és azt is, hogy vannak olyan liberális gondolkodású emberek, akik ismerik a szó filozófiai hátterét, s nemmel szavaztak. Száz szónak is egy a vége: azt gondoltam, pártállástól függetlenül mindenki számára fontos az ügy, a jövőnkről, az életünkről, a megmaradásunk, vagy épp változásunk, eltűnésünk eldöntésének lehetőségéről szól.

Nem így lett. Magyarok milliói tojtak a közepébe az egésznek. Nem „jött át” az üzenet, nem kapták el a fonalat, nem értették meg a lényeget, inkább nem mentek. Vagy egyszerűen nem érdekelte őket még ez sem, zabáltak egy jót ebédre, ledőltek, aztán meg sz.rtak a világra, gondolták, „lesznek ott elegen.”

Nem tudok szebb, jobb kifejezést erre: szégyen! Merthogy szégyen szándékosan nem elmenni egy népszavazásra. Lehet válaszolni a kérdésre bárhogyan. Nem az elvesztegetett nemeket vagy igeneket sajnálom, szó nincs róla. De szándékosan nem élni egy ilyen lehetőséggel, az merő szégyen. Szégyennek tartom, mert ezért a kiváltságunkért (demokrácia, népszavazás, szabad választás) őseink millióinak vére és verejtéke folyt. Elérték, elértük, tessék, itt van, itt volt egy újabb lehetőség, hogy megtorlás nélkül megmondjuk a véleményünket, erre mi történik? Tojunk a közepébe, hiszen már a saját a saját sorsunk sem érdekel bennünket. Érdektelenekké vált számunkra a saját és utódaink léte, jövője, élete, nem is kell nekünk demokrácia, meg sem érdemeljük. Legyen tele a hűtő, a bendő, a pénztárca, a gondokat meg oldja meg más. Így is lehet élni, értem én ezt, tiszteletben is tartom, de ez az érdektelenség legalább akkora rákfenéje társadalmunknak, mint a menekültválság. És a legnagyobb baj, hogy előbbi már itt van, utóbbi pedig még csak ezután jön.