A Bernáth Szilárd rendezte, a napokban a mozikba került Larry című film szociológiai tanulmányként, egy apa-fiú viszony lélektani elemzéseként, és mindezek ötvözéseképp kemény társadalomkritikaként is értékelhető. A sokkoló alkotást a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
A borsodi mélyszegénységbe és kilátástalanságba vezeti be a nézőt Bernáth Szilárd alkotása, amikor a középpontjába egy huszonegy éves, birkapásztorkodással foglalkozó srác mindennapjait állítja. A súlyos dadogással küzdő, és a beszédzavarát szégyellve magának való, már-már emberkerülő fiatalember, Ádám életútjának láttatása azért zseniális a filmben, mert a rendező a feszültséget fenntartva folyamatosan „adagolja” annak a szociológiai, pszichológiai „csomagnak” a tartalmát, amit Ádám cipel, s amibe belelátva egyre inkább azt érezzük: elviselhetetlen teher nyomja a vállát. Miközben – ismét csepegtetve – azt is érzékeljük, hogy Ádámhoz hasonlóan sok százezer honfitársunk él még ennyire nehéz körülmények között, s végre van egy film, ami erre nem átall sokkolóan rámutatni.
De maradjunk egyelőre Ádám sorsánál: az eddig jórészt epizódszerepeket játszó Vilmányi Benett élete első filmfőszerepében annyira briliánsat alakít ennek a nehéz sorsú fiúnak a megformálása során, hogy a filmet már ezért is érdemes megnézni. A félárva, édesanyja öngyilkossága után a rendőrként dolgozó apja, Zoltán agresszív személyisége által elnyomottan felnövő és élő fiúban rejlő óriási, egyelőre kiaknázatlan energiát csodálatosan leképezi Vilmányi játéka: minden egyes mozdulatában, minden egyes, a dadogás beszélőszervekre gyakorolt hatását és egyéb pszichés jellemzőit tökéletesen visszaadó gesztusában ott érezzük, hogy valahogy ki akarja fejezni önmagát, ki akarja adni magából a feszültséget, csak egyelőre nem tudja, hogyan tegye. Egyelőre összefüggéstelennek tűnő mondatok ismételgetésére telik csak tőle.
Az önkifejezés feszítő vágyához pedig azáltal kerülünk egyre közelebb – s azáltal lesz Ádám is egyre szerethetőbb a számunkra -, ahogy a film, szintén lépésre-lépésre, Ádám és az apja különös viszonyába is bevezet. Miközben megértjük – pontosabban meg nem értjük, de szembesülünk – azzal, hogy Zoltán (Thuróczy Szabolcs szintén lenyűgöző alakításában) mit tett korábban és ez hogyan hatott a fiára, és ennek a viselkedésnek máig milyen mélyre ható következményei vannak a kapcsolatukat illetően, egyre inkább azonosulni tudunk a fiúból kibukkanni kívánó verssorokkal. Az „ettől nem leszek ép” egyfolytában szajkózott sorral kapcsolatban egyre jobban be tudjuk azonosítani azt, hogy ez nem a dadogásra vonatkozik, mert az csak egy tünet. Hanem az apa fiára kényszerített életmódjára, ami magában foglalja a fiú által gyűlölt munkát, a kötelező „megtérést”, mintha a korábbi bűnök csak úgy egyszerűen levezekelhetőek lehetnének némi fals istenhit által, és a fiatal, korban inkább a fiúhoz, mint az apjához illő nő, Noémi (Szandtner Anna) „házhoz vételét”.
A fiú mindezek elleni tiltakozása pedig a verssorokból egyre inkább dallá, egy, a rap műfajában előadott produkcióvá áll össze, s ennek létrejötte kapcsán kapjuk meg a borsodi mélyszegénység látleletét is a filmben. A helyi, rappelés tekintetében a borsodi közegben már befutott „csávók” segítségével ugyanis Ádám Laryy néven jelentkezik az egyik tehetségkutató műsorba, és a műsorra való felkészülés, a legmenőbb, Csala Do alakította „csávó” pártfogásának mikéntje, a gyors meggazdagodással kecsegtető műsor mint a megalázó fizetésért való borsodi munkavégzés szöges ellentéte, s ezáltal a paradicsom ígérete közelebb hozza hozzánk a „végeken” tengődő és kallódó emberek mindennapjait is.
Sokkolóan közel. Olyannyira, hogy bizonyos jelenetek láttán inkább otthagynánk a filmet, annyira fáj. De nem tesszük, mert már legalább annyira várjuk a tehetségkutatót, és ott „Larry” felléptét, na meg a verseny végeredményét, így a sokkhatás ellenére odaszögeződünk a székhez. S még a stáblista után is ott ragadunk. Mert a látottak után nagyon nehéz magunkhoz térni, és csak úgy egyszerűen kisétálni a moziteremből.
Aki karácsonyi filmekre vágyik tehát, megint csak várnia kell. De higgyék el, egyáltalán nem árt nekünk, hogy nem egy csöpögős, a hamis boldogság illúzióját keltő fals film került december elején a magyar mozikba.
Gyürky Katalin
Hozzászólások