Pontosan 80 éve, a Vörös Hadsereg által megszállt Berlinben, 1945. május 8-án éjjel, ami az időzónák eltérése okán Moszkvában már május 9-ére esett, Wilhelm Keitel tábornagy aláírta a nemzetiszocialista Németország kapitulációját. Ezzel véget ért az emberiség történetének legvéresebb háborúja, amelynél a 20. században csak a kommunizmus szedett több halálos áldozatot.
Összesen három dátumot tudunk megjelölni, amelyet a második világháború lezárásaként említhetünk, ráadásul ebből az egyik történést a mai napig két különböző időpontban ünneplik meg az egykori győztes hatalmak: a szövetségesek, illetve azok utódállamai.
Miután a nemzetiszocializmus fő ideológusa, és Németországban diktátori hatalommal rendelkező Adolf Hitler 1945. április 30-án, amikor a szovjet csapatok már csak néhány száz méterre harcoltak berlini bunkerétől, öngyilkosságot követett el, a német főváros védői május 2-án letették a fegyvert.
A Führer politikai végrendeletében, amelyet közvetlenül halála előtt diktált le, Karl Dönitz admirálist nevezte meg a birodalom első embereként.
Dönitz azt szerette volna elérni, hogy a német hadsereg jelentősebb része a nyugati szövetségesek előtt rakhassa le a fegyvert, de az amerikai Dwight D. Eisenhower tábornok, a szövetséges haderők európai főparancsnoka közölte, hogy a kapitulációt csak akkor fogadja el, ha az egy időben történik meg minden fronton. Így aztán
május 7-én, hajnali 2 óra 41 perckor Eisenhower reimsi főhadiszállásán,
egy szovjet katonai delegáció jelenlétében a német hadsereget képviselő Alfred Jodl vezérezredes, Hans-Georg von Friedeburg tengernagy és Wilhelm Oxenius vezérőrnagy Dönitz felhatalmazása alapján aláírta a feltétel nélküli kapitulációról szóló okmányt, amely május 8-án este 11 óra 1 perckor lépett hatályba.
A nemzetiszocialista Hitlerhez hasonlóan szintén totális, terrorista diktatúrát gyakorló, ám a nemzetiszocializmus helyett az internacionalista szocializmus alapján berendezkedő szovjet vezető, a sem katonai, sem egyéb végzettséggel nem rendelkező, ám önmagának a „generalisszimusz” címet adó Sztálin a korabeli források szerint „őrjöngött” a hír hallatán.
A Churchill által csak „Joe bácsinak” hívott Sztálin azzal érvelt, hogy a Szovjetunió hozta a legnagyobb áldozatot mind katonai, mind civil életeket tekintve, ám Reimsben mégsem a Vörös Hadsereg legmagasabb rangú tisztje, hanem csak egy tábornok írt alá, ezért a fentieket tekintetbe véve a kapituláció helyszíne a Vörös Hadsereg által elfoglalt Berlin kell, hogy legyen. (A berlini csata 23 napja alatt a Vörös Hadsereg több mint 81 ezer katonát veszített a keményen védekező német alakulatok ellenállása miatt; szintén csak magas veszteségekkel és igen komoly késlekedéssel sikerült a szovjet haderőnek Budapest bevétele.)
A reimsi deklarációt Sztálin pusztán „a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének” minősítette, arra hivatkozva, hogy a szöveg eltér a három szövetséges nagyhatalom által előre jóváhagyottól, és hogy a németek a keleti fronton nem szüntették be a harcot. Eisenhower nem támasztott kifogásokat, így az aktust
Berlinben, május 8-án is megismételték.
Wilhelm Keitel másodízben írja alá a kapitulációról szóló okmányt
A kapitulációs okmányt ez alkalommal a Wehrmacht szárazföldi erőinek nevében Wilhelm Keitel vezértábornagy, a haditengerészet nevében Hans-Georg von Friedeburg flottatengernagy, a légierő részéről pedig Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes látta el kézjegyével. A másik oldalon viszont nézeteltérések támadtak, mert Charles de Gaulle tábornok ragaszkodott ahhoz, hogy francia aláíró is legyen, a szovjetek viszont legfeljebb három szövetséges képviselőt akartak elfogadni.
A dokumentumot emiatt többször átszerkesztették, s végül az a megoldás született, hogy azt Arthur Tedder, a brit légierő marsallja és Georgij Zsukov marsall, a szovjet fegyveres erők legfelsőbb főparancsnoka, Sztálin helyettese mellett Carl Spaatz, az amerikai légierő tábornoka és Jean de Lattre de Tassigny tábornok, a francia hadsereg főparancsnoka tanúként írta alá. A vita miatt a ceremónia a tervezettnél később, május 9-én éjjel egy órakor zajlott le, de arra való tekintettel, hogy a
kapituláció már május 8-án 23 óra 1 perckor hatályba lépett és a hírt be is jelentették,
az okmányt május 8-ra dátumozták vissza.
Holnaptól úgy volt, hogy…
Mindezek következtében a győzelem napját több különböző napon ünneplik Európában – már ahol ünneplik, hiszen a háborús veszteseknek nincs sok oka ünneplésre.
Dániában és Hollandiábanünnepelnek a legkorábban, május 5-én: Hollandiában ez ünnepnap is, ám nem a győzelem, hanem a német megszállás alól való felszabadulás az ünnep tárgya. Norvégiában is a Felszabadulás napjaként emlékeznek meg a második világháború végéről a kontinensen, 8-án.
Szintén 8-án tartják „az emlékezés napját” a három balti országban és Ukrajnában is, ahol korábban, a szovjet érdekszférában levő országokban kialakult gyakorlatként, május 9-én ülték meg a „győzelem napját”.
Franciaországban május 8-a nemzeti ünnep. 1975-ben Valéry Giscard d’Estaing elnök
eltörölte a nemzetiszocialista Németország legyőzéséről való megemlékezést,
és azt az Európa-nappal helyettesítette, hogy a hangsúlyt a francia–német megbékélésre helyezze.
Utoljára
1981-ben módosítottak az ünnepnapon
Franciaországban, ahol most a háború befejezésére és az elesett hősökre emlékeznek.
Az Egyesült Királyságban már 1945 május 8-án óriási népünnepély tört ki a németek május 7-i, reimsi kapitulációjának hírére. Winston Churchill miniszterelnök és VI. György király rádióbeszédekben adták az emberek tudtára az örömhírt. Hatalmas tömeg sereglett a Buckingham-palotához, hogy a királyi családot üdvözölje.
Ehhez képest ma már jóval visszafogottabbak a megemlékezések, még csak nem is munkaszüneti nap május 8-a (kivéve, amikor vasárnapra esik), mivel túl közel van május elsejéhez. Németországban május 8-án tartanak megemlékezéseket azok tiszteletére, aki a „nácizmus ellen harcoltak a német ellenállásban”. Lengyelországban pár éve, 2015-ben változtattak a megemlékezés dátumán, ma már Varsó is május 8-án tartja megemlékezéseit.
Korábban, a szovjet típusú kommunista diktatúra idején Moszkva ízlése szerint, május 9-én tartották a megemlékezéseket. Több szocialista országban nemzeti ünnep volt ez a nap, ám Magyarországon – ahol a kommunista diktatúra idején minden esztendőben megünnepeltették azt a napot, amikor az országot elfoglalta a Vörös Hadsereg – nem rendeztek ezen a napon nagyobb ünnepségeket.
Óvatosan tisztelgett
„Ünneplés? Milyen ünneplés? Inkább temetésre hasonlít” – a BBC korábbi magas rangú NATO-tisztviselő lesújtó szavaival jellemzi az e heti, az európai győzelem napja alkalmából rendezett ünnepségeket.
Különös, már-már szeszélyes változásokon ment át a Szovjetunió és a kommunista diktatúrák összeomlása óta eltelt időszakban az egykori szövetségesek által egy ideig együtt, majd ismét külön-külön ünnepelt megemlékezések nemzetközi rituáléja.
Hogy csak néhány példát ragadjunk ki:
1995. május 8-án Bill Clinton, miután részt vett többek között a washingtoni Fort Myers katonai bázison rendezett második világháborús ünnepségeken, az elnöki különgéppel Moszkvába repült, ahol csúcstalálkozót tartott Borisz Jelcinnel. Az út előestéjén a republikánusok ismételten felszólították, hogy keményen lépjen fel az orosz államfővel szemben, s helyezze kilátásba a segélyek megszüntetését a csecsen háború és az iráni nukleáris ügylet miatt. Clinton elnök a UPI korabeli, némi képzavart sem nélkülöző jelentése szerint„ óvatosan tisztelgett” a második világháborúban elesett 27 millió szovjet katona előtt, miközben elkerülte, hogy kijelentéseivel támogassa Moszkvai csapatait, melyek „brutálisan” leverték a csecsenföldi, a korabeli muszlim világ által is lelkesen támogatott szeparatista felkelést (melyet a nyugati liberális és baloldali körök a szívügyüknek tekintettek).
2000. május 8-a előtt egy nappal került sor Moszkvában Vlagyimir Putyin orosz elnök beiktatására. Putyin egy szabad, virágzó, erős, gazdag és civilizált Oroszország építését ígérte meg a Kremlben elmondott beszédében. Olyan Oroszországot, amelyre büszkék lehetnek polgárai, s amely külföldön is tiszteletet ébreszt.
2005. május 8-án, mielőtt az orosz fővárosban a második világháború európai harcai lezárásának 60. évfordulójára utazott volna, George W. Bush a Baltikumban tett látogatást. Az amerikai elnök megkoszorúzta a Moszkvában „szovjetellenesnek” minősített rigai szabadságemlékművet. Moszkvában fogadta őt Vlagyimir Putyin orosz elnök. Közben Európa számos nagyvárosában – köztük Berlinben fáklyás felvonulással zajlottak megemlékezések. A Német Nemzeti Demokrata Párt is hallatta hangját, amely szerint véget kell vetni a német bűntudatot ébren tartó kultusznak.
2015. május 8-án eldőlt a vita: Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter képviseli Magyarországot a győzelem napi május 9-i megemlékezésen Moszkvában. A második világháború lezárását Nyugaton szokás szerint aznap, 8-án ünnepelték. A megemlékezésre minden nyugati államban rányomta bélyegét az Oroszországhoz való viszony és az Ukrajnában zajló konfliktus. Moszkvában május 9-én Csehországot az elnök, Szlovákiát a miniszterelnök, Szlovéniát pedig szintén a külügyminiszter képviselte. Vlagyimir Putyin most nem köszöntötte Ukrajna és Grúzia államfőit a második világháborúban Németország felett aratott győzelem 70. évfordulója kapcsán, helyettük e két ország népének gratulált.
Két haláleset, és közel 100 millió
Amikor 1939. szeptember elsején, hajnali 4 óra 50 perckor a danzigi (gdanski) kikötő kis földnyelvecskéjén, a Westerplattén a Schleswig-Holstein német csatahajó váratlanul megnyitott tüzében elesett Wojciech Najsarek lengyel törzsőrmester, Szymankowo vasútállomás munkatársa, még senki nem sejtette, hogy a háború első, ismert hősi halottját 70–85 millió áldozat fogja követni néhány esztendő leforgása alatt.
A Westerplattét védő markonyi lengyel katona, akik a német rohamokkal dacolva szeptember 7-ig kitartottak, már a háború első perceiben bebizonyították, hogy a szélsőséges ideológiák, mint a német nemzetiszocializmus, csak ideig-óráig képesek tért hódítani és győzelmeket aratni. Mégis, közel hat esztendeig tartott, amíg a második világháború utolsónak ismert áldozata is elesett.
1945. augusztus 18-án, három nappal azután, hogy Japán bejelentette az ellenségeskedés beszüntetését és a megadást, ahogy a róla szóló könyvben olvashatjuk, „Anthony J. Marchione, az amerikai légierő őrmestere elvérzett Tokió tiszta, fényes égboltján”. A húsz esztendős Marchione őrmester, az amerikai hadsereg fotósa egy B-32-es bombázógépen utazott, amelyet Japán kapitulációja után ért támadás. Az ő nevéhez kapcsolható tehát a második világháború lezárásának harmadik időpontja:
a csendes-óceáni harcok 1945. augusztus 15-én értek véget,
Japán hivatalos megadási ceremóniája szeptember 2-án, a USS Missouri (BB 63) csatahajó fedélzetén a Tokiói-öbölben zajlott. Ismert: erre az aktusra már az Egyesült Államoknak a történelemben mindaddig példátlan áldozatszámmal járó tömegmészárlásai, a Hirosima és Nagaszaki polgári lakossága ellen intézett atomtámadásait követően került sor.
Természetesen nem ismerjük név szerint az összes katonát és civil áldozatot, akik e két időpont között vesztették életüket; becslések szerint világtörténelem legvéresebb katonai konfliktusa összesen 70–85 millió halálesetet okozott, ami az emberiség 1940-ben becsült 2,3 milliárd fős népességének mintegy 3 százalékát jelentette. A háború által közvetlenül okozott halálesetek számát (beleértve a katonai és civil áldozatokat) 50–56 millióra becsülik, további 19–28 millióra a háborúval összefüggő betegségek és éhínség miatti haláleseteket.
Az összes áldozat több mint felét a Kínai Köztársaság és a Szovjetunió halottjai teszik ki.
A nyolcvan éve letárult világháborúval szorosan összefügg a kommunizmus áldozatainak legalább százmilliós (a fent említett áldozatszámmal átfedésben nem levő) tömege is: a Szovjetunióban már a háború előtt tízmilliók meggyilkolásával és rabtáborokba hurcolásával járó ideológiai berendezkedés a háborút követően már Közép- és Kelet-Európa jelentős részét és a Baltikumot is érintette. Csak Magyarországról 6–800 ezer embert (részben civil lakost) hurcoltak a haláltábort jelentő szovjet fogoly-és munkatáborokba.
Hazánkat, amely a háború első szakaszában az első világháborút követően elcsatolt, hatalmas területeiből több magyarlakta országrészt is visszaszerezett, katasztrofálisan érintette a háború lezárása: az 1947-es párizsi békeszerződés még a trianoni magyar területeket is megcsonkította, Pozsonyligetfalutól Rajkáig tolva a csehszlovák és magyar állam határát.
Pozsonyligetfalu más viszonylatban is jelzi a kárpát-medencei magyar- és német ajkú népessége elleni, a népirtás fogalmát is kimerítő atrocitásokat: a
háború végét meg sem várva, már 1945 áprilisában megkezdték a német, majd május 3-án a magyar ajkú családok tömeges kitelepítését Pozsonyból.
Az ingatlanaiktól azonnali és végleges hatállyal megfosztott családokat a Duna túlpartjára, a Pozsonyligetfalun kialakított haláltáborokba hurcolták. (Ugyanebben a táborban végeztek ki egyetlen nap lefogása alatt 90 magyar leventét 1945 júliusában.) Az embertelen intézkedések, melyeket az újra megalakuló csehszlovák állam belügyi szervei és az újjászervezett csehszlovák haderő hajtott végre, egyértelműen egy homogén, kizárólag szláv ajkú csehszlovák állam létrehozását célozták.
Hozzászólások