Sok idő telt el azóta, hogy Mozart egyik leghíresebb – ha nem a leghíresebb – operáját filmre vitték volna: Ingmar Bergman mára klasszikussá lett, 1975-ös alkotása után most, majd’ fél évszázad elteltével egy német rendező, Florian Sigl vállalkozott arra, hogy ismét filmet készítsen a zeneműből. És az ez év végén a hazai mozikba került A varázsfuvola című musical azt bizonyítja, hogy Sigl és az alkotócsapata igencsak áldásos tevékenységet folytatott.
A legnagyobb különbség a Bergman-mozi és Sigl filmje között, hogy amíg Bergman – kis változtatásokkal ugyan, de – egy az egyben leképezi az opera történéseit a vásznon, addig Sigl ezt egy önmagában is izgalmas, akár önálló alkotásért is kiáltó keretbe ágyazza.
Filmjében a főhős, Tim (Jack Wolfe) az egykoron híres operaénekes apja halálos ágya mellett megígéri, hogy tanulmányait a híres Mozart Nemzetközi Zeneakadémián folytatja, ahová rögtön egy megbízatással érkezik: a helyére kell raknia apja annak idején onnan „eltulajdonított”, A varázsfuvola kottáját és a mű értelmezését tartalmazó kötetét.
A híres-neves tanintézetbe érkezéssel indul útjára az alkotásnak az a kerete, amelynek láttán azok, akik szeretik a beavatás- és felnövéstörténeteket, rögtön kellemesen érzik magukat a moziteremben. A túlzott tanári szigortól és a diákok közötti rivalizálástól hangos intézet falai között Timnek meg kell találnia a helyét, amelyben nagy segítségére lesz a különcnek tetsző szobatársa, Paolo (Elliot Courtiour), de a látszólagos ellenlábasuk, Anton (Amir Wilson) is.
A hallgatók között feszülő sötét titkot, azaz a tanulócsoport dinamikáját első perctől meg szeretnénk érteni, ám Sigl ezzel azért várat bennünket, – teszem hozzá, kiváló dramaturgiai érzékkel – mert közben Timnek akad némi más dolga is.
A varázsfuvola című kötet helyrepakolási kísérlete ugyanis meddő vállalkozásnak tűnik: valamiért a polc nem engedi betolni a helyére a könyvet. Mégpedig azért nem, mert a könyvespolc mögötti fal egy másik világot rejt: magának A varázsfuvolának a mesés világát. Ahová Tim egyszer csak átkerül, és az opera Tamino hercegének útját kell végigjárnia, nem véletlenül.
Az intézetbe ugyanis késve érkezett, és az év végén előadandó Mozart-opera szereplői közé így már nem kerülhetett be. A hőn áhított szerep, Tamino megformálásáról lecsúszik. De nemcsak a késés az oka, hogy nem kapja meg álmai szerepét: az iskola igazgatója, Dr. Longbow (F. Murray Abraham) ugyanis megtudja, hogy nem másnak, mint a lányának, Sophie-nak (Niamh McCormack) kezd udvarolni, amit a szigorú apa rossz néven vesz…
Így ér össze – zseniálisan – az intézet falai között kibontakozó szerelmi történet és a falon túli operaszüzsé, azaz Tim és Tamino története. Kettőt kap tehát a néző egyben, mégpedig úgy, hogy a falak mögött az operából jó arányérzékkel valóban a legfontosabb momentumok elevenednek fel: Tamino és Pamina (Asha Banks), valamint Papageno (Iwan Rheon) és Papagena (Stéfi Celma) szerelmi története, illetve a herceg és kísérője, Papageno három próbatétele, ahol – ebben a feldolgozásban – Pamina a végén kész megbocsátani a falon túlról érkezett Taminónak (Timnek), amiért az visszavágyik az igazi szerelméhez, Sophie-hoz. Aki azonban Paminát, az opera történéseihez híven, előtte azért hősiesen mégiscsak megmenti…
A két világ egymásba játszatásának, azaz az intézetbéli, realista történet és az opera varázslatos szüzséje párhuzamba állításának olyan kiváló példáját mutatja tehát Sigl filmje, amely párját ritkítja. Azok is szeretni fogják, akik A varázsfuvola rajongóiként újra filmen is élvezni szeretnék a történetet, és azok is a székhez ragadnak, akik – hogy magyar példákat hozzak – az Iskola a határon vagy az Abigél szerelmesei. Azaz az érdekli őket, ahogy egy zárt intézeten belül a fiatalok egymás kárán, de egymás iránti tolerancián keresztül is okulva, lassan felnőtté érnek…
Ha az év eleji teendők mellett belefér, ajánlom, nézzék meg a Florian Sigl rendezte A varázsfuvolát. El lesznek tőle varázsolva…
Gyürky Katalin
Hozzászólások