Annak ellenére, hogy egyáltalán nem rajongok a horror műfajáért, sőt, az első ilyen, tinédzser koromban megtekintett film óta igyekszem ezeket a direkte borzongást kiváltó alkotásokat elkerülni, az Alex Herron rendezte Valami van az ablakban mégis felkeltette az érdeklődésemet. Ennek oka a film rövid, ám korántsem szokványos, egyáltalán nem csak a félelemérzetünkre apelláló ismertetője mellett az volt, hogy norvég rendezésről van szó. S mivel a skandináv krimik kiváló színvonalúak, úgy döntöttem, adok egy esélyt ennek az eggyel – vagy sokkal – hátborzongatóbb műfajban készült északi filmnek is.
Azt, hogy jól döntöttem, önmagában ez az írásom is bizonyítja: ha ugyanis egy hagyományos, öncélúan bennünket ijesztgető történetet tárt volna elém Alex Herron filmje, nemcsak, hogy nem írnék róla, de valószínűleg végig se néztem volna. (Pontosabban: nem mertem volna végignézni.) A történet ugyanis rögtön az első képkockáitól kezdve azzal nyűgözött le, hogy bár a rendező nem titkoltan az amerikai horror hagyományait követi, amikor a szereplőit egy elhagyott hétvégi házba összegyűjtve fagyasztja meg bennünk – jó pár alkalommal – a vért, s ehhez nagyobb részben amerikai színészeket „használ”, ám ezt a klisészerű történetelemet leszámítva minden más, ami elénk tárul, nélkülözi a tengerentúli horrorfilmekből ismert, és azokban szinte kötelező fordulatokat. És ezáltal rögtön európaivá, norvéggé válik.
Ezért Alex Herron filmjét én sokkal inkább a lélektani thriller kategóriájába sorolnám, mert persze van benne egy maszkos alak, aki a hétvégi házba összegyűlt baráti társaságot ijesztgeti, de a hangsúly egyáltalán nem ezen, nem az ijesztgetésen van. Hanem a baráti társaság elvonulásának okán, és a maszkos alak indítékain. S e kettő sajátos ütközésén. Mert amíg a barátok azért menekülnek ki a nagyvárosból vidékre, mert el akarják felejteni – már amennyire ez lehetséges – azt az autóbalesetüket, amelynek következtében elvesztették az egyik barátjukat, Alisont, a rejtélyes maszkos alak épp azért érkezik hozzájuk, hogy bosszút álljon rajtuk, hogy még csak véletlenül se lehessenek túl azon, ami Alisonnal történt.
Mindennek a feloldhatatlan ellentétnek a rendező minden egyes lélektani szegmensét elénk tárja. Miközben egyesével érzékelteti a fiataloknak, az áldozat barátainak — Tillynek (Anna Bullard-Werner), Monicának (Annie Hamilton) és Peternek (Rory Alexander) — a lelkiállapotát, mélyen beleás abba az élethelyzetbe is, amely a maszkos alakot vezérli. S ettől kezdve a film fő kérdése annak a nagyon is életszagú helyzetnek a kibontakoztatása lesz, hogy ki hogyan viseli a történteket. Milyen megküzdési stratégiái vannak – vagy épp nincsenek – rá. Illetve az, hogy vajon hogyan lehet egy ilyen szörnyű esemény után egyáltalán tovább élni? Kell-e, s ha igen, milyen mértékben lelkiismeret-furdalást érezni, s a három barát közül vajon ki az, akinek a leginkább kell, mint olyasvalakinek, aki a leginkább felelős a lány haláláért.
Mert sokáig – és ettől is nagyon izgalmas az alkotás – azt sem látjuk tisztán, hogy igazából ki volt a baleset okozója. Ez a fajta tudás ilyen szempontból érdekes módon a maszkos alaknál van, aki emiatt érzi egyébként felhatalmazva magát a fiatalok elleni bosszúra.
De hogy jogos-e a bosszúja, és lehet-e akkora mértékű, amit a film végén látunk, ismét nagy kérdés. Nem árulom el, hogy én mit gondolok erről, mert azzal jócskán spoilerezném a történetet. Azt pedig azért se szeretném, mert azt ajánlom, hogy a horror műfaji megjelölés ellenére nézzék meg a Valami van az ablakban című filmet. Mert az alkotás nyolcvan perce olyan komoly lélektani tanulságokkal szolgál, olyan erős pszichés „utazásra” invitál, amely messze feledteti azt a néhány, amerikai horrorfilmekből jól ismert, borzongató klisét. Amikre, higgyék el, a moziból kijőve nem is fognak emlékezni, mert nem ezeket a jeleneteket viszik magukkal a filmből, azt garantálom.
Alex Herron Valami van az ablakban-ját Debrecenben az Apolló mozi tűzte műsorára.
Forrás: Gyürky Katalin
Hozzászólások