Ha csak rövid időre is, de függetleníteni tudnánk magunkat a sanzon koronázatlan királynője, Edith Piaf hangjától, dalaitól, egyáltalán: a művészetétől, s csupán az életére, arra a negyvennyolc évére koncentrálnánk, ami itt a földön megadatott neki, nem látnánk magunk előtt mást, csak tragédiák sorozatát: haláleseteket, érzelmi viharokat, prostitúciót, fertőt, kábítószert, alkoholt. S mindezt látva joggal gondolhatnánk, hogy ennyi tragédiát megélve ez a negyvennyolc év is elviselhetetlenül hosszúnak tűnik.
Ha viszont ennek a „verébnek” – akit élete egyik mentora, Louis Leplée a kinézete, a mindössze száznegyvenkét centije és negyven kilója miatt nevezett el így (a piaf a francia argóban verebet jelent) – csak a dalaira figyelnénk, s mögötte nem akarnánk látni az életutat, ha nem is boldog, de feltétlenül boldogságra törekvő, az életet a szörnyűségei ellenére is csodálatosnak s szeretni valónak gondoló embert képzelhetnénk e feledhetetlen hang mögé.
A hang mögé, amelyet a debreceni Csokonai Színház színművésze, Varga Klári csodálatosan idéz fel Párizs hídjai című Edith Piaf-estjén, s ezúttal nem franciául, hanem magyar nyelven szólaltat meg. Magyarul énekli a Piaf-életmű tíz, talán legismertebb dalát, s a magyarul előadott dalok, valamint a sanzonok közötti prózai, az Edith Piaf-életút különböző állomásait felvonultató betétek összehozzák, „egységbe rendezik” a tragikus sorsú embert és a művészt. Az est során megértjük, hogy a talán leghíresebb „Nem, nem bánok semmit sem” („Non, je ne regrette rien”) sor mögött olyasfajta életszemlélet tükröződik, amelynek segítségével Edith Piaf negyvennyolc éve mégis rövidnek, pillanatnyinak, könnyen megélhetőnek tűnik. Amelynek segítségével ez a törékeny, pici teremtés kibírta a nélkülözést, a nyomort, a kislánya, Marcellina halálát, azt, hogy Louis Leplée meggyilkolásával vádolták, s kibírta legnagyobb szerelme, a bokszvilágbajnok Marcel Cerdan repülőgép-szerencsétlenség okozta váratlan halálát. S még ezután is volt ereje, hogy négy évnyi kábítószer-függőség után, már áttétes rákkal a szervezetében, talpra álljon, s ismét újrakezdje az életét egy nála jó húsz évvel fiatalabb férfi oldalán.
Ám Varga Klári a tökéletesen összeválogatott s előadott dalok és prózarészletek segítségével (melyek alapját Edith Piaf önéletrazi kötetei ihlették) nemcsak integrálni képes az embert és a művészt, hanem ennek az első látásra összehozhatatlan kettősségnek, a borzalmas életnek és az életigenlő daloknak az egységbe rendezéséhez szükséges erőt is felmutatja. Fekete, egyszerű ruhájában, felkötött hajával a „veréb” rövidre nyírt frizuráját is felidézve, s tegyük hozzá, az őt kísérő tangóharmonikás, Rusz Milán gyönyörű muzsikájának segítségével olyan dinamikát képvisel a színpadon, ami párját ritkítja. A zenés és prózai részek gyors, néha talán túlontúl is gyors egymásutánja, az a fajta „sietség”, amit a színpadon látunk ebben a bő egy órában, szintén azt szolgálja, hogy megértsük Edith Piaf vérmérsékletét: a verébként „ágról ágra szállásnak” az értelmét és célját. Az egyik kapcsolatból a másikba menekülésnek, az egyik lakóhely hirtelen másikra cserélésének, az utcáról a kabaré csillogó világába, majd újra az utcára kerülésnek, a harminc szobás villában való bolyongásnak, helykeresésnek a funkcióját: a túlélési stratégiát. Azt, hogy hogyha ez a „veréb” nem így élt volna, ha nem lett volna képes azonnal maga mögött hagyni a múltat, ha nem tudott volna kizárólag a jelenre és a jövőre koncentrálni, nagyon hamar feladhatta volna.
A harmonikás találó felvezető mondata: „Rászállt egy veréb a mikrofonra, felszállt, leírt néhány kört a teremben, és kirepült az ablakon” ugyanezt az életfelfogást, ugyanezt a túlélési stratégiát szimbolizálja. A felvezetőt követő, majd az est végén újra felcsendülő, azaz az estnek és az élettörténetek is keretet biztosító „Nem, nem bánok semmit sem” kezdetű dal pedig a rendező, Milosevits Péter jól felépített koncepcióját is tükrözi. S ehhez volt tökéletes választás Varga Klári mint Edith Piaf, s Rusz Milán mint a színésznő minden rezdülését a hangszerével követni képes előadótárs.
A tavaly száz éve született művész életútjának méltó felidézése így, velük és általuk jöhetett létre a Csokonai Színházban. Köszönjük.
Gyürky Katalin
Hozzászólások