Sajátos szerelmi háromszög áll a napokban a hazai mozikba kerülő francia filmdráma, a Szerelemmel, szenvedéllyel című alkotás középpontjában. A filmet az a Claire Denis rendezte, aki ismét Christine Angot forgatókönyvíróval dolgozott együtt, és ahogyan az előző filmjük, a Jöjj el, napfény! kapcsán tették, most is Juliette Binoche-t kérték fel, hogy játssza el az egyik főszerepet.
És milyen jó döntést hoztak. Mert ahogyan ez a film is mutatja, a franciák állócsillaga, Juliette Binoche egyszerűen nem változik. Írhattam volna azt is, hogy nem öregszik, ám ez a megállapítás egyfelől hölgyekkel kapcsolatban illetlenség, másfelől színésznők esetében még inkább kényes téma.
Ám Juliette Binoche mindenféle, idősödéssel kapcsolatos sztereotípiára és minden hölgyben ott szunnyadó félelemre rácáfol: olyan sziporkázóan fiatalos még mindig, mintha harmincvalahány éves volna, miközben a kor rajta csak a színészi játéka egyre érettebbé válásában érhető tetten.
Az érett, plasztikus színészi játékra pedig ebben a filmdrámában nagyon is szükség van. Mert miközben a Sarát alakító Juliette Binoche és a párját, Jeant játszó Vincent Lindon között az első képkockák alapján azt feltételeznénk, hogy egyszerűen elválaszthatatlan párost alkotnak, olyat, akik még tízévnyi együttélés után is minden nap megkívánják egymást, és láthatóan egy nyelvet beszélnek, azaz teljes közöttük az összhang, a két színésznek nemcsak ezt, hanem a sztori előrehaladtával ennek az ellenkezőjét is el kell hitetnie velünk.
És elhitetik. Elhitetik a szerelmi kapcsolat tönkremenetelét is, ugyanis belép – pontosabban visszalép – az életükbe Sara korábbi párja, a volt férje, Franşois (Grégoire Colin) személyében.
Aki ráadásul – tudjuk meg Sara és Jean egyik párbeszédéből – valaha François legjobb barátja volt. Ám egy bulin Sara egy szempillantás alatt elhagyta őt Jeanért. Az azóta eltelt tíz évben nem találkoztak egymással, most azonban François új céget alapítva állást ajánl az épp munkanélküli Jeannek.
A visszautasíthatatlan ajánlat pedig fenekestül felforgatja Sara és Jean addig nyugodtnak hitt életét. Amit a film nem is csak, vagy nem feltétlenül szavakkal fejez ki, hanem Juliett Binoche szenvedélyes játékán keresztül. Meg se kell szólalnia ahhoz, hogy tudjuk, mit érez, amikor hosszú évek után meglátja a volt férjét. Egyszerűen levegőhöz se jut. S nem is akarja – se előlünk, se pedig önmaga elől – eltitkolni: egyszerűen újra előtörtek belőle a François iránti – vélhetően soha el nem múló, csak mélyre elfojtott – érzések.
Hiszen, ahogy ő fogalmaz: „amikor nagyon szeretünk valakit, az sose tűnik el teljesen az életünkből”.
Maximum kikopik belőlünk. Vagy mélyre húzódik. Ám amikor újra felbukkan, a test és a lélek jelez: nem, nincs elfelejtve. Ezt a folyamatot Juliette Binoche zseniális játéka olyannyira képes velünk érzékeltetni, hogy ha már volt hasonló az életünkben, akkor mindezt vele együtt, az ő fájdalommal kevert szenvedélyét látva újra átéljük.
És akkor még nem beszéltem a két férfiban, Jeanban és François-ban lezajló folyamatokról. Akik – mint említettem – barátok, sőt, épp cégtársakká szeretnének válni. Sarát azonban mindketten nem birtokolhatják. Szándékosan használtam itt a birtokolni szót: a film dramaturgiailag egyik legerősebb jelenetében ugyanis Sara azt fejtegeti, hogy ő soha életében nem lehetett szabad. Valaki mindig irányította az életét. Valaki mindig birtokolta.
Csöbörből vödörbe esne tehát a két férfi kapcsán is? Állandóan, a múlt állandó kísértésével a háttérben?
Nos, döntsék el önök. Ahogyan azt is önökre bízom, hogy a végkifejletet hogyan értelmezik. Sara szabadságvágya beteljesüléseképp, vagy a szerelmi háromszög egy újabb viharfelhőjeként, ami egy időre feloszlott ugyan, de megint közeleg, gyülemlik, hogy feldúlja mindhármuk életét?
Megdöbbentő, hiteles és briliáns alkotás tehát Claire Denis filmje. A franciák nagyon tudnak, ezt mindig hangoztatom, mindig mondom, s ezzel a filmjükkel ezt most ismét sikerült bizonyítaniuk. A filmet a debreceni Apolló vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások