Bevallom őszintén, szkeptikusan ültem be Szeleczki Rozália első nagyjátékfilmjére, a Cicaverzumra. Szkeptikusan, ugyanis a hónapok óta reklámozott alkotás előzetese finoman szólva furcsa sztorit ígért: az derült ki belőle, hogy egy fiatal nő, ahelyett, hogy férfiakkal randevúzna, egy cicába szeret bele. S úgy tűnik, a macska és őközötte az érzés kölcsönös… Aztán elgondolkodtam: mi van, ha ez a sztori kellő humorral, az általam a magyar filmgyártásból olyannyira hiányolt abszurd elemeit mozgásba hozva valósul meg? Ezért tettem egy kísérletet a megtekintésére…
Aztán épp hogy beültem, nem kellett sok hozzá, hogy a film első képkockáit látva felálljak és elhagyjam az Apolló mozi nagytermét. Mégpedig azért, mert amiatt, hogy a főszereplő, Fáni a kezdő jelenetben az apja sírjánál ünnepli a harmincadik születésnapját, a film teljes stáblistája – szereplőstül, alkotóstul, producerestül – sírköveken van feltüntetve.
A dolog ízléstelensége szinte sokkolt: ha én élő emberként meglátnám a nevemet egy kopjafára felvésve, finoman szólva se lenne tőle jókedvem, sőt, kikérném magamnak, hogy, úgymond, jó előre eltemettek…
S nem is igazán értem, hogy mi volt ezzel a kezdő „geggel” a rendező célja, ugyanis a következő jelenetek egyikéből az derül ki, hogy Fáni egy mélyen hordozott gyermekkori traumája miatt – az apja egy balesetben halt meg, egy olyan szerencsétlenségben, amiről Fáni kislányként azt hitte, hogy ő volt az okozója – nem mindenkit, csak a vele randevúzni szándékozó fiatalembereket látja rögtön halottnak. Ha tehát a potenciális férfipartnerek neve szerepelt volna a temető síremlékein, az se tűnt volna túl elegáns megoldásnak, de az még valahogy illeszkedett volna a sztoriba… Abba a történetbe, amiben éppen azért, mert megképződik előtte a leendő partnerei hullája, Fáni általában már az első randiján „ez nekem nem megy” felkiáltással azonnal tovább is áll.
Aztán igyekeztem túltenni magam ezen az első „sokkon”, és hogy ez sikerült, az a Fánit alakító Töröcsik Franciska mellett hamar feltűnő, Polgár Csaba játszotta Mihály karaktere miatt volt… Az építészként épp egy kultúrház felújítási projektjéért küzdő Fáni és a vetélytársaként a céghez érkező fiatalember kettőse ígéretes love story-val kecsegtetett, ám amikor feltűnt a férfi mellett a macskája, már tudtam: „őt” láttam az előzetesben, mint Fáni szerelmi partnerét… Aki – a Fáni szomszédjába költöző Mihály háziállataként, közel kerülve a fiatal nőhöz – azonnal „dorombolni” kezd, azaz gátlástalan módon szerelmet vall a lánynak.
Na – gondoltam ekkor magamban -, ha innen nem mozdul el a sztori valami jóval elvontabb mondanivaló felé, azaz, ha ez az ember-macska szerelmespár nem valaminek az abszurd szimbóluma, akkor nincs értelme tovább nézni a filmet.
S ekkor azon kaptam magam, hogy a „szimbólum” ugyan megvan, de nemhogy nem abszurd, hanem túl egyértelmű és átlátszó: Fáni alig tölt el pár órát a cicával, máris rájövünk: a macska nem más, mint egy meglehetősen nárcisztikus, akarnok, Fánit irányítani kívánó férfi prototípusa – macska képébe öltve. (Egyénként Patkós Márton kiváló „szinkronjával”, amit legalább jó volt hallgatni).
A kapcsolati dinamika túlságosan átlátszó jelei láttán pedig felmerült bennem a kérdés: miért kell egy láthatóan mérgező kapcsolatot ilyen „metaforába” burkolni?
Az ötlet ugyan jó, de mivel megmarad a l’art pour l’art szintjén, azaz semmi pluszt nem ad hozzá ahhoz, mintha egy nárcisztikus férfi és egy ártatlan áldozatként beállított nő kapcsolatának lépcsőfokait ábrázolná valaki a vásznon, nincs sok értelme.
A filmet sajnos még az se nagyon menti meg, hogy a főszereplőkön kívül a mellékszerepeket is kiváló színészek alakítják: a Fáni „ezó” édesanyját játszó Udvaros Dorottya most is remekel, és a tudálékos nagymamáját alakító Tordai Teri átható jelenlétében sem csalódhatunk. Csobot Adél mint Fáni legjobb barátnője és mint „egó” influenszer szintén jól hozza a korunkban már népbetegségnek számító, közösségi médiás magamutogatást. Velük nincs is semmi baj, csak hát az a macska, csak azt kellett volna feledni… Mert tényleg semmi szükség rá. Értjük, látjuk, ahogy Fánit behálózza, majd megcsalja, megalázza, hazudik neki és faképnél hagyja, úgy, hogy még neki áll feljebb, csak hát az analógia közte és egy bántalmazó férfi között túl egyértelmű. Túl direkt.
S ezért, ha az egyik „főszereplő” (lásd a cicát) nem tudja hozni mindazt, amiért a film forgatókönyve megíródott, hiába a remek karakterek, hiába a „felhájpolt” sztori a gengszter-rapper babérokra törő macska zenei karrierjével, amely ismét Fáni traumáját, a zenész apjával való fájdalmas sztoriját hívja elő a fiatal hölgy tudatában, az egész idegesítő, sőt, néhol idegesítően unalmas lesz.
Sajnálat érte. Pedig ebben a sztoriban tényleg több lett volna.
Gyürky Katalin
Hozzászólások