Vajon hol tart most a kortárs irodalom? Mi a helyzet itthon és külföldön? Milyen lehetőségeink vannak arra, hogy közelebb kerüljünk a költészethez? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Áfra János költővel, aki terveiről is mesélt nekünk.
Mint kortárs költő hogyan látod a kortárs irodalom helyzetét Magyarországon, illetve más országokban? Mennyire elismert manapság?
A regényeknek van nagyobb felvevő közege, legalábbis ami a könyvpiacot illeti, de a költészet is megtalálja a maga vájtfülű olvasóit, csak alternatív csatornákon. A magyar könyvpiac kicsi, ezért nincsenek irodalmi ügynökségek, amelyek lehetővé tennék azt a luxust, hogy a szerzők – egy-egy ösztöndíjas időszaktól eltekintve – kizárólag az írásra koncentráljanak. A költészet itthon még így is elég megbecsült terület. Ha bemegyünk egy könyvesboltba, szép számmal találunk versesköteteket, míg pl. Németországban alig-alig. A kisebb kiadók ott sokkal inkább online vagy eseménycentrikusan értékesítik a példányokat. A magyar folyóiratkultúra is rendkívül gazdag, ráadásul a print kiadások többségét rendre versek nyitják, e műfaj nemzetközi terjesztése viszont nagyon szórványos, fordítani is sokkal nehezebb. A kortársak széles körű ismertsége általában a tananyaggá válás következménye, és sajnálatos, hogy egy felélénkülési hullám után most ennek ismét kevesebb tere van az iskolákban.
A kortárs irodalom persze nagyon sokféle módon találhat utat az emberekhez – például irodalomnépszerűsítő programoknak köszönhetően. Nemrég a budapesti kis földalatti 125 éves lett, és ennek apropóján színművészeket lehetett hallani a peronokon – tőlem Für Anikó olvasott fel egy verset. Az Aranyhíd Polgári Egyesület kezdeményezésének köszönhetően a nyár folyamán Balaton-parti busz- és vasútállomásokon is hallhatók szövegek folyamatosan. Ez egy váratlan dolog, az emberek szokatlan helyen kapnak érzelmi impulzusokat, útravalót. De a közösségi médiában is szembe jöhetnek olyan versek, amelyek az aktuális élethelyzetünkre rezonálnak. Sok versnépszerűsítő oldal van a Facebookon, az Instagramon stb., amelyek segíthetnek közelebb vinni az irodalmat a fiatalokhoz, bár az elmélyült olvasáshoz idő kell, megteremtett helyzet, hiszen egy nehéz vers elidőzést igényel, ami az internetes olvasási szokásokkal nehezen fér össze.
A személyes találkozások is fontosak lehetnek. Gyakran hívnak rendhagyó irodalomórára, a pandémia alatt is volt ilyen esemény online, és ezek az alkalmak mindig nagyon inspiratívak számomra, mert az őszinte reakciókból kiderül, ha van hatása egy versnek. A diákok számára is megfoghatóbb lesz az irodalom, ha hús-vér szerzőkkel beszélgetnek. Ilyenkor igazából annyira van idő, hogy átadjuk: az olvasás önmagunk és a problémáink megértését is szolgálja, oldja a feszültséget. Ha ez átmegy, pár embert talán keresésre késztet. A biblioterápia is ezért kezdett el foglalkoztatni, mert világosan megmutatja, hogy az értelmezésnek igenis van praktikus szerepe az életünkben.
Például a Hajdúböszörményi Írótábor (HÍR) is egy remek alkalmat biztosít arra, hogy közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Az eseménynek te is állandó résztvevője vagy mint szemináriumvezető. Milyen lehetőségeket kínál ez a tábor?
A HÍR azért is nagyon fontos számomra, mert a szülővárosomban valósul meg, idén tizedjére. Elsősorban abban segít, hogy a többnyire középiskolás és egyetemista fiatalok megismerjék a kortárs irodalmat, elsajátítsák az írási és szerkesztési fogásokat, és azt, hogyan találhatnak publikációs felületet az arra érdemes szövegeknek. De az irodalmi szocializáció is fontos, a táborlakók megismerkedhetnek hasonló érdeklődésű kortársakkal, illetve idősebb szerzőkkel, szerkesztőkkel. Magyarországon elég sokféle irodalmi tábor működik, ami szintén nem mondható európai viszonylatban általánosnak, a legtöbb helyen inkább fesztiválokban gondolkodnak.
Szegedi-Varga Zsuzsanna képzőművésszel tavaly év elején jelent meg a Termékeny félreértés / Productive Misreadings című kötetetek, ami valljuk be, nem egy hétköznapi mű. Miért nem az, illetve milyen visszajelzések érkeztek eddig róla?
Itt nem válik el élesen a vizualitás a szövegektől, ezeknek egyfajta szintézisét próbáltuk létrehozni. A képek nem illusztrációk és a szövegek nem egyszerűen a képek leképeződései. Az oldalpárok egy könyvtárgy építőelemei, ami két irányból lapozható, két címlap van, ráadásul kétnyelvű az egész. A kezdeményezés erősen kapcsolódik a posztinternet-művészet irányzatához, amely a vizuális világ összetettségét és töredékességét egyszerre érzékelteti. Az internet esztétikája jelenik meg tehát a háromdimenziós térbe visszakerülve. Ez a könyv egy olyan kísérletezésen alapul, amely csakis a jelenkori mediális helyzetnek köszönhetően valósulhatott meg. Oda-vissza küldözgettünk egy szerkeszthető fájlt, és abban dolgoztunk felváltva, így állt össze a kötet. Ez egy eléggé zavarba ejtő könyv, nem tetszhet mindenkinek, de szerencsére az olyan mérvadó szerzőktől, akik a művészetköziség és a vizuális költészet mérvadó hazai szakértői, úttörői, kifejezetten pozitív kritikák érkeztek.
Ha szabadon választhatnál bárkit, akivel a jövőben együtt dolgozhatnál, vagy csak beszélgethetnél, ki lenne az?
Szerencsés vagyok, mert akivel eddig nagyon szerettem volna együtt dolgozni, azzal lehetőségem is adódott rá, de ha nem lennének tér-időbeli és nyelvi korlátok, eldiskurálnék például Platónnal a művészetfelfogásáról. (nevet) Ha pedig a feltámadására váró magyar költők közül választhatnék, akkor talán Pilinszky Jánossal ülnék le most. Az a misztikus költészeti hagyomány, amit az ő neve fémjelez, az én gondolkodásomra is hatott – részben Borbély Szilárd, részben Takács Zsuzsanna költészetén keresztül.
A pandémia első hulláma idején írtál egy drámát A felfénylő ég címen. A vírushelyzet ihlette, vagy teljesen független attól?
Ez a szöveg 2020 elején készült, amikor még nem lehetett tudni, hogyan alakul a járványhelyzet – a vírus miatt felfordult mindennapokat idézi meg, de abszurditásba hajlóan. A hazai állapotok és a képzelet generálta helyzetek összefonódnak, és a lehető legirreálisabb végkimenetet eredményezik, amely talán csak az egyik szereplő víziója, ki tudja? Annyit azért elárulhatok, hogy a három szereplő egyike egy földönkívüli, aki – miközben a közönséggel kommunikál – képes láthatatlanná válni a másik két karakter előtt, ugyanakkor látszólag ő szövögeti a családi dráma helyzeteit. A Tiszatáj egyik nyári számában fog megjelenni a szöveg, illetve a budapesti Kettőspont Színházban be is mutatják majd Formanek Csabáék.
A Glaukóma című debütáló köteted 2012-ben adták ki először, pár hónapon belül pedig újra megjelenik. Milyen változtatásokkal kell számolnia az olvasónak (persze, ha lesz)?
A Glaukóma első kiadása a József Attila Körnél jelent meg, amely sajnos megszűnt. A Két akarat és a Rítus című könyv után a Kalligram most ennek az újrakiadását is vállalta. Apró finomításokat tettem a szövegekben, az első kiadás képei elmaradnak, és Szűcs Attila kissé komor festménye kerül a borítóra: egy lányos kisfiú himbálózik a víz tetején lebegő kádban. A verseskötet szövegeiben is hangsúlyos az androgünitás, és részint a gyerekkor traumái szervezik a történéseket, ezért választottam végül ezt a képet.
Mostanában leginkább anyaverseket írsz. Milyen volt a kapcsolatod az édesanyáddal? Milyen hangulatú versek ezek?
Édesanyám néhány éve halt meg. Elég bonyolult volt a kapcsolatunk. Édesapám korai halála után az ő nyakába szakadt a nevelésem, de pánikbeteg lett, majd agyvérzést kapott, és jött a depresszió. Kistinédzseként ezt nem tudtam megfelelően kezelni, önállósítani kellett magam, ezzel együtt el is távolodtunk egymástól. Később normalizálódott a kapcsolatunk, de nem sikerült már igazán közel kerülni. Az élete utolsó szakaszában, mikor megint több időt töltöttünk együtt, már egészen megváltozott a valóságérzékelése. Sok fontos dolog merült így feledésbe, és ezzel nehéz mit kezdeni. A verseimben a valós élmények keverednek a víziókkal, ami azért néha felszabadító is tud lenni.
Elég sok területen kipróbáltad már magad, többek között mint szerkesztő, kritikus, rendezvényszervező, oktató. Van még olyan terület, ami érdekelne?
Ez mindig távoli célnak tűnik, de szeretnék regényt írni, ötleteim, jegyzeteim vannak, időm annál kevesebb, előbb befejezem a disszertációm, amit évek óta tologatok magam előtt, ez is egy izgalmas kaland. De ha utána lesz lehetőségem arra, hogy elvonuljak intenzíven dolgozni, kipróbálom, hogy van-e egyáltalán értelme ezzel foglalkozni. Ha nem működik, nem feltétlenül kell erőltetni, de maga a kísérletezés fontos, mert úgy gondolom, bizonyos elképzelések csak egy nagyobb prózai szerkezetben lennének kibonthatók hitelesen.
Hozzászólások