2019 fordulópontot jelentett Kiss Gergely Máté számára: a Pécsi Országos Színházi Találkozón megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó szakmai elismerést az Idióta című darabban Miskin herceg megformálásáért, és Eszenyi Enikő hívására a Csokonaitól a Vígszínházhoz szerződött. Két év távollét után, most ismét a cívisvárosban játszik. Mint mondja, megélte a csúcspontot és a mélypontot is az elmúlt két évben.
Amikor egyeztettük az interjút említetted, hogy minden nap intenzíven próbáltok, most is onnan jössz. Milyen újra a debreceni társulattal játszani? Újra össze kellett kicsit szokni vagy lényegében ott folytattátok ahol két éve abbahagytátok?
Kiss Gergely Máté: Igen, úgy érzem, ott folytatódik a történet ahol abbamaradt. Bár az igazat megvallva a Debrecenhez való intenzív kötődésem Budapesten sem szűnt meg. A város minduntalan a szívem csücske volt, folyamatosan hiányzott és honvágyam volt. Könnyű volt hazajönni, mert nehéz volt elmenni. Ugyanakkor egy próbafolyamat kezdete számomra mindig egy kicsit szorongással teli, de már tudatosan törekszem arra, hogy ne akarjak mindent rögtön az első napon megérteni és lereagálni, hanem inkább igyekszem befelé figyelni, ráhangolódni érzelmileg is a feladatra és felkészülni egy maratoni távra.
Hogyan fogadott a társulat?
Kiss Gergely Máté: Én azt érzem alapvetően örültek nekem. Ugyanakkor tudom magamról, hogy a személyiségemből fakadóan eleinte kicsit megosztó tudok lenni azok számára, akik még nem ismernek, mert elég zárkózott ember vagyok. Egy pontig mindenki felé nyitottan állok, de azon a ponton túl keveseket engedek közelebb magamhoz. Ez nem egy póz, egyszerűen ilyen az alkatom. Idő kell, míg kiismernek. Érdekes, azt viszont megfigyeltem magamon, hogy a reflektorfényben hamar megnyílok. Történjen az egy interjú keretében, vagy a közönség előtt a színpadon. Ebből is tudom, hogy jó pályát választottam (nevet).
2019 őszétől szerződtél Budapestre a Vígszínházhoz, és két évadot töltöttél ott. Te kerested ezt a lehetőséget, régi vágyad volt a fővárosba menni, vagy a színháztól kerestek meg téged az ajánlattal?
Kiss Gergely Máté: Engem talált meg a lehetőség, de az hozzátartozik, hogy én egész életemben el akartam menni hol Moszkvába, hol Dániába, hol Berlinbe. Aztán 2018-ban beköltöztünk az új házunkba, és eldöntöttük, hogy nem megyünk sehová, maradunk Debrecenben, itt telepszünk le. És nem sokkal később hívott fel Eszenyi Enikő, hogy látott engem egy darabban és szerződjek a Vígszínházhoz. És én abban a pillanatban éreztem, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem fogok tudni kihagyni, amit ki kell próbálnom még akkor is, ha nehéz és fájdalmas Debrecenből mégis elmenni.
Miként emlékszel vissza az ott töltött időre?
K.G.M: Én a kezdetektől fogva egy kalandként tekintettem erre. Szeretem a kihívásokat és azt meg is kaptam. Az első évben nagyon felszívtam magam, az egy sikeres időszak volt. Azt éreztem, hogy egy fővárosi színházban, Kossuth-díjasok, fiatal titánok és a budapesti közönség előtt megálltam a helyem. Eszenyi Enikő rendezése alatt volt egy bemutatóm, ahol megkaptam azokat a visszajelzéseket amiért odamentem, és ez jó érzéssel és büszkeséggel tölt el a mai napig. Ugyanakkor az is igaz, hogy én egy év elteltével legszívesebben hazajöttem volna. Pont akkor ütött be a koronavírus is, és azt egy nagyon erős hívásnak, jelnek éreztem. A világjárvány hatására bennem felértékelődött a biztonság iránti vágy, az otthon fontossága. A feleségem és a gyermekeim viszont még maradni szerettek volna, és végül több okból kifolyólag ott töltöttünk még egy évet. Az a második év engem lelkileg eléggé instabillá tett, és emiatt a kisebb szerepekben is szenvedtem. Megtapasztaltam, hogy mennyire kiszolgáltatott és mennyire függ a színpadi teljesítményem azáltal, hogy milyen a lelki kondícióm. Tehát nagyon szélsőséges időszak van mögöttem: megvolt a csúcspont és a mélypont is ebben az elmúlt két évben.
Mit jelent neked Debrecen, amiért ilyen erős késztetést éreztél arra, hogy visszagyere?
K.G.M: Engem a nagymamám nevelt fel, és kilenc éves koromig egy faluban, Nyíracsádon éltem, ahol mindössze háromezren laktak. Aztán beköltöztünk Debrecenbe, és a kezdeti idegenkedésem után nagyon megszerettem. Szerintem itt minden megvan, ami kell. Budapest napi szinten nekem már túl nagy, kicsit „lötyögtem benne”. Sokszor eszembe jutott Lukács Laci példája. Ő is a Vénkertben nőtt fel, ahol én a kamaszkoromat töltöttem, és hozzám hasonlóan kijár a Nagyerdőre futni, miközben az országot járja a munkája kapcsán. De a bázisa Debrecen maradt mindig is. És nekem is ez az egyik célom, hogy utazzak, tapasztaljak, de itt legyek otthon ide térjek mindig vissza. Hiszem, hogy itt is, innen is meg lehet mindent valósítani és minőségi, teljes életet élni a családommal együtt. Azt éreztem, hogy nagyon jó a Vígszínház, itt viszont minden más is jó.
Megkerülhetetlen téma, hogy a Vígszínháznál töltött időd alatt – egészen pontosan 2020 márciusában – robbant ki az Eszenyi Enikőt célkeresztbe helyező visszaélési botrány. Neked milyen volt a nexusod vele, milyennek ismerted?
K.G.M: Figyelj, nekem jó viszonyom volt Enikővel. Ő pozitívan vélekedett rólam, én fantasztikus színésznőnek és jó rendezőnek tartom. A visszaélési botrány kapcsán nem szeretnék se pro se kontra pálcát törni senki felett, mert nem vagyok azoknak a bőrében, akik érintettek ebben az ügyben. Azt el tudom mondani, hogy nekem nem volt vele olyan jellegű tapasztalatom. Tény, hogy neki nagyon határozott elképzelései vannak dolgokról és ezt nem mindig csomagolja be, de úgy éreztem, hogy ez mindig az ügy érdekében történt, és nem ellenem.
Nyilván az érzelmi kötődés mellett, azért szakmai szempontokat is mérlegeltél a visszatérés kapcsán. Jelenleg két nagyléptékű színházi beruházás is zajlik Debrecenben. Ez is csábító egy művészember számára…
K.G.M: Igen, én úgy érzem, otthont nyújtanak a színháznak ebben a városban, ami a debrecenieknek, a közönségnek is fontos és azoknak is, akik lehetővé teszik, hogy az otthon megépüljön. Jó érzés tudni egy színésznek is, hogy van fedél a feje fölött. Természetesen Isten sem csak a templomban létezik, hanem a szívünkben, de azért milyen jó hogy van templom! Ez ugyanígy igaz a színészetre is, ami szintén nem csak a színház falai között létezik. Nekem ezért is volt igazán fontos az, hogy még azelőtt hazajöjjek mielőtt befejeződnek ezek a fejlesztések. Mert ez az év fontos. És a tavalyi is az volt, amiből sajnos kimaradtam. Azért mert meg kell élni azt az időszakot is, amikor a színészeknek karavánként kell létezniük és művelődési házban, kis túlzással öltözőkben, pincékben kell próbálniuk, dolgozniuk és őrizni a lángot. Amit aztán majd idővel bevihetnek a gyönyörű falak közé. Számomra ez nem ismeretlen helyzet és nem is félek tőle. Sőt! Szerintem van ennek egy nagyon erős közösségkovácsoló, összetartó ereje. Nagyon patetikusan hangzik, de tényleg így gondolom, hogy ha nem jöttem volna most haza és nem élem meg ezeket a nehezebb, kényelmetlenebb időket, nem lehetne jussom a majdani jóból sem.
A soron következő évadban két darabban láthat téged a közönség Debrecenben. Az egyik a szarkasztikus humorú kortárs lengyel dráma a Tesztoszteron, a másik a komolyabb hangvételű Idióta. Melyik nehezebb? Szórakoztatni vagy elgondolkodtatni a nézőt?
K.G.M: Azt szokták mondani, meghalni könnyű, nevettetni nehéz. Nekem mindkét darab szívügyem, és borzasztó nagy megtiszteltetés hogy szerepelhetek bennük és együtt dolgozhatok a stábokkal. A Tesztoszteron esetében például nagy ajándék és egy igazán különleges együttállás, hogy csak mi férfiak játszunk benne. És megjegyzem, anno az a gondolat ami visszavonhatatlanul befészkelte magát a fejembe, miszerint nekem haza kell jönnöm Budapestről, az ennek a darabnak is köszönhető. Ugyanis Eszenyi Enikő végül nem engedte, hogy ezt a szerepem továbbvigyem itt Debrecenben. Úgyhogy először lekettőztek, majd le is váltottak a darabban. Az nekem nagyon fájt, és ezért is örülök nagyon, hogy most újra visszavehettem a szerepem a Tesztoszteronban. Az Idiótában pedig az az igazán érdekes, hogy abban nagyon erős emberi áthallást éreztem, az anyaggal való találkozás tanító jelleggel bírt számomra. Sokszor éreztem azt, hogy amit Miskin mond, az nagyon nekem szól. Például, hogy ha valamit túl hamar értünk meg, lehet nem is értjük meg igazán, illetve hogy ne féljünk attól, ha nevetségesek vagyunk, hiszen mindannyian ilyenek vagyunk: könnyelműek, tele hibákkal és rossz szokásokkal, de ne féljünk ettől! És valami hihetetlen felszabadító érzés, amikor az ember egyszer csak felvállalja magát, hogy ő ilyen. Ez a darab emiatt egyben egy jó terápia is szerintem.
Bellus Attila kollégád a Három Nővér című darab kapcsán egy posztban úgy hivatkozott rád, mint a mindig izgalmas Kiss Gergely Mátéra. Mit szólsz ehhez a címkéhez?
K.G.M: Én egyáltalán nem tartom magam mindig izgalmasnak, bár erről lehet inkább a feleségemet kellene megkérdezni (nevet). Másrészt érdekes, de én a Három nővérben nem éreztem igazán sikeresnek az alakításom. De persze nagyon jól esik, hogy ezt gondolja rólam.
Mit szeretnél, milyennek lássanak, hogyan gondoljanak rólad?
K.G.M: Én azt szeretném a legjobban, ha nem foglalkoznék vele mit gondolnak rólam. Nagyon sok évet töltöttem már ezzel, és majdnem félre is vitt a pályámon. Elég kritikus vagyok magammal szemben is, sokat tépelődtem és futottam felesleges köröket amiatt, ha egyik este egy előadás során nem tudtam a maximumot kihozni a szerepemből, még ha rajtam kívül ezt senki nem érezte így. De eljutottam arra a szintre, hogy a befektetett energiát tekintve minősítem magam. Ha tudom, hogy mindent megtettem ahhoz, hogy jó teljesítményt nyújtsak, akkor nem bántom magam akkor sem, ha nem volt tökéletes az alakításom. Az élet rövidebb annál, minthogy örökké ezen vívódjak. Mélyen belül mindig is arra vágytam – ma meg egyre inkább – hogy önmagam lehessek és nem arra, hogy folyamatosan lájkok vegyenek körül.
Pár nappal ezelőtt volt a születésnapod. 41 éves lettél. Milyen a viszonyod a koroddal, és egyáltalán hogy állsz az idő múlásához?
K.G.M: Korábban nem volt olyan jó a viszonyom a korommal. Amikor például betöltöttem a harmincat az kicsit megviselt, a negyvenedik szülinapom viszont – annak ellenére, hogy egy halmozottan sérült év volt – csodásan telt. Rájöttem milyen szeretet vesz körül a családom és barátaim által, és hogy milyen gazdag az életem. Azt gondolom, jól áll nekem ez a negyven plusszosság és jól fog állni az ősz haj, mert azt érzem, hogy nem a semmiért fehéredik a hajam. Élem az életem, van dolgom, van örömöm, van gondom. Az idő múlásának persze vannak fájdalmas részei, amiket nehezen élek meg. Legutóbb tavaly volt egy ilyen élményem, amikor szembesültem azzal, hogy a gyerekeim egyre inkább nőnek, önállósodnak, kevesebb mókát, birkózást, ölelgetést igényelnek tőlem, ami nekem elementáris szeretetnyelvem. Rájöttem, hogy át kell programoznom magamat egy másfajta kommunikációra velük, és ezzel együtt integetek azoknak az éveknek, pillanatoknak, képeknek, amik a mennyországot jelentették nekem. Én jellemzően minden változással járó periódust megszenvedek, mielőtt átbillenek.
A szülinapod kapcsán végeztél számvetést, állítottál egyfajta mérleget az addig elért célok és a jövőbeni tervek kapcsán?
K.G.M: Én azt mondtam Péternek (Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója – a szerk.) amikor hazajöttünk Debrecenbe, hogy mindig azt éreztem, hogy velem a vágyott dolgok mindig később – rendre egy megfontoltabb, nyugisabb állapotomban – történnek meg, mint mikor szeretném. Komolyan gondolom, hogy szeretnék jobb színész lenni előadásról előadásra, mert az már beigazolódott, hogy nem egy vakmerő, dafke döntés által csinálom azt amit, és azt érzem kezdtek megnyugodni a pályámon, a szakmámban is.
Hozzászólások