Ha valaki szereti a kevésbé akciódús, intellektuális kalandra viszont annál alkalmasabb, a francia értelmiségi réteg elegáns gondolkodásmódjával fűszerezett alkotásokat, annak szívből ajánlom a napokban a mozikba kerülő Kettős életek című filmet.
Olivier Assayas rendező legújabb alkotásának már a címe is sok mindent elárul a film történetét mozgató szálakból: a kettősség egyfelől vonatkozik a szereplők életében a művészeti tevékenységük és a magánéletük okozta kettősségre, illetve épp a művészlétből eredő szabados(abb) életvitel okozta „duplázásokra”. Assayas filmjében azonban érdekes módon ezek a duplumok hol szorosan összefüggenek egymással, hol pedig szöges ellentétet alkotnak. Ott van például Léonard (Vincent Macaigne), a sikeres, többkötetes író, akinek minden egyes regénye úgynevezett ön–fikció, azaz saját magánéleti történéseinek fikcióba illesztett leírása. Mindezzel a magánélete és hivatása közötti, nála igen látványos összefüggéssel nem is volna baj, ha a legújabb, Pont és vége című regényét nem dobná vissza a kiadóvezetője s egyben jó barátja, Alain (Guillaume Canet) azzal az indokkal, hogy elege van Léonard folyamatos „köldöknéző” magatartásából. Azaz ezzel a pszichologizáló, pusztán a saját maga gyógyítására alkalmas írásmódból.
Léonard azonban nemcsak önmagát ábrázolja, hanem a vele kapcsolatba kerülő személyeket is. Igaz, hogy álnéven, de igen jól kivehetően és felismerhetően. Emiatt a filmben felmerül az értelmiségi és művészkörökben egyébként oly gyakran felvetődő probléma: lehet-e, szabad-e élő személyről művészeti alkotást készíteni? Összefügghet-e tehát ily módon is a film alapját képező kettősség: a magánélet és a művészeti ténykedés? Főleg akkor, ha a Léonard könyvében leírtak – egy bizonyos okból, amit most itt nem szeretnék feltárni –, Alain feleségét, Selenát (Juliette Binoche) is rendkívüli módon érintik és zavarják. Azt a Selenát, aki színésznőként a regényíró hivatásához képest épp ellenkező példája az élet és a hivatás kettősének: egy jól menő sorozatban önmaga valós énjéhez képest teljesen más karaktert, egy zsarut, pontosabban válsághelyzetek szakértőjét alakítja. Nála tehát azt tapasztaljuk, hogy óriási szakadék tátong a szerepei és a valóságban megélt dolgai között: ez a filmben rendkívül sikeres nő, ha az Alain-nel való házasságát nézzük, bizony eléggé tehetetlen az ott kialakult válsághelyzet tekintetében. Amelynek fő oka az, hogy könyvkiadó férje a szabados életvitelüknek megfelelően – egyébként feleségéhez hasonlóan –, szintén kettős életet él: azaz csalja valakivel. Egy olyan nővel, Laure-ral (Christa Theret), aki viszont Alain művészeti tevékenységnek felfogott, mert még mindig a hagyományos könyvkiadási szokásokhoz hű elveivel nem ért egyet, s ezeket kívánja a 21. századi e-könyvek világához alkalmazkodva teljes mértékben megreformálni.
S akkor még nem beszéltünk Léonard élettársáról, Valérie-ről (Nora Hamzawi), aki egy menő politikus „jobb kezeként” akár akarja, akár nem, de annak híve kell legyen, hogy egy közéleti személyiség magánélete kirakat, egyáltalán nem titkolható el és nem választható el a politikai ténykedésétől. A film tehát egyfelől a „hol húzódnak a magánélet határai?” örök kérdését feszegeti, másfelől rámutat ezeknek az adott karakter szempontjából elfogadható, a másik szempontjából azonban elítélendő – szakmai és erkölcsi – határfeszegetéseire. Elgondolkodtató, ugyanakkor főleg a csodálatos Juliette Binoche kifinomult játéka miatt minden szempontból profi alkotással állunk szemben. Ha tartalmas kikapcsolódásra vágynak, ne hagyják ki. A magánélet és a hivatás kettősét képviselő filmbéli „típusok” közül még az is lehet, hogy valamelyikben magukra ismernek.
Hozzászólások