Miközben ömlenek belőlünk a szavak, sorok, hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról az emberekről, akik helyettünk, s értünk harcolnak, de nem ám a fotelből, hanem facet to face a harctéren, szemben állva dühödt és elszánt akárkik robbanásig feszült, izzadt tömegével.
Napok, hetek, hónapok teltek már el ebben az átkozott, végeláthatatlan, kaotikus, dögszagú zűrzavarban. Mindenhonnan ömlik a menekültügy, óvodától a kocsmán át a műtőig. Kemény szavak, határozott vélemények ütköznek meg egymással, s persze hosszú barátságok szakadnak szanaszét azért, mert az egyik azt mondja, takarodjanak innen a picsába, a másik meg agy nélkül keni nekik a vajas kiflit.
Azt gondoljuk csak ez a lényeg, csak ez a fontos, csakis a mi problémánk a probléma, s habzó szájjal ontjuk magunkból a gondolatokat bőrözött foteljeinkből jóllakottan, félrészegen a kocsmában, vagy esőtől, hidegtől védve – persze joggal- féltjük világunkat, mely most még biztonságot, melegséget jelent.
Miközben ömlenek belőlünk a szavak, sorok, hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról az emberekről, akik helyettünk, s értünk harcolnak, de nem ám a fotelből, hanem face to face a harctéren, szemben állva dühödt és elszánt akárkik robbanásig feszült, izzadt tömegével.
Elfelejtjük, hogy ezek a szerencsétlen rendőrök micsoda emberfeletti és heroikus küzdelmet folytatnak hosszú hónapok óta, éjt nappallá téve, teljes kilátástalanságban, szinte éhbérért, szinte csak hazaszeretetből, teljesen tehetetlenül.
Állnak, néznek, küzdenek, szenvednek hónapok óta. Előveszik minden emberségüket, minden türelmüket. Nem baj, ha kajánul kiröhögik őket ezek a senkik, nem baj, ha leköpik őket, nem baj, ha megdobálják őket, nem baj semmi, nem lehet baj semmi, nem tudnak tenni semmit. Ütni nem, rúgni nem, lőni nem. Egyet tudnak: tűrni a végtelenségig. Felölteni a lenézett, trógerek tömege által leköpködött poros kis egyenruhájukat, és nyelni nagyokat. Nyelni ha ezek kirontanak a karámból, nyelni ha a mocskos sajtó tényeket meghamisítva verésként ábrázolja a kinyújtott, segítő kezet, nyelni a homokviharban, maszkban, gumikesztyűben.
Úgy érzem, abszolút időszerű lenne végre igazán, úgy szívből és komolyan köszönetet mondani ezeknek a hősöknek, a nemzet új hőseinek ezért az elképesztő emberségért, teljesítményért, kitartásért ebben a megalázó embertelenségben.
Annyira jó lenne azt mondani nekik, hogy „fiúk, lányok, az egész nemzet, mindenki, aki magyar, büszke rátok és csodálattal fordul felétek”, de sajnos ezt nem lehet. Nem lehet, mert még mindig vannak olyanok, akik inkább a sajátjukat köpködik le, akiknek ez nulla, akik szerint ezek idegenverő állatok.
Mielőtt tovább sodornak gondolataim, meg kell állnom egy kicsit, beismerve, hogy azok kevésbé hitelesek egy anya sorainál, aki közvetlenül érintett, valakit rendszeresen hazavár, s megható őszinteséggel írta meg véleményét közösségi profilján, legyen most ez a zárás, és hőbörgés helyett – legalább most az egyszer- gondolkodjunk egy kicsit!
„A migráns helyzet óta minden nap gyomorideggel várom és olvasom a híreket. Aggódva lesem, amikor hazaér – sápadtan, kimerülten.
Nekem a gyermekem. Másnak a testvére, párja, férje, apja….
Azt hiszem minden magyar rendőr családja hasonlóan éli meg a ezt az időszakot. Tudván, hogy szolgálatot teljesítenek védtelenül, eszköztelenül. Embert és idegrendszert próbáló helyzetekben helyt állva. Védve ami védhető és mentve ami menthető.
Elnézem a rendőröket lekicsinylő bejegyzéseket és nem értem milyen alapon bírálják őket.
A közrendőr parancsot teljesít – egyértelmű, világos utasítás alapján – már amennyiben van ilyen. Sok esetben a fotókon megörökített rendőri tehetetlenség valójában a felső vezetés impotenciája. Akik példát vehetnének beosztottjaikról, leckét önuralomból, józan észből és kitartásból. Esetleg megtekinthetnék a helyszínen a körülményeket, kiállhatnának az embereik elé. A szemükbe nézhetnének….
Az illegális határátlépőkkel szemben álló rendőr jó esetben hisz abban, hogy a felettesei kiállnak mellette. (én – civilként – sokszor nem vagyok ebben biztos)
A rendőr egyenruha alatt ott az ember. Érző szívvel, saját gondolattal.
Látják az elesetteket, látják a gyermeket és a síró nőket. Látják a megtört arcú embereket. És ekkor ők is Emberek – mégha az ocsmány és undorító média másképpen is próbálja őket beállítani.
De testközelből látják az agresszivitást, a gyűlöletet, látják az ökölbe szorult kezeket a fenyegető mozdulatokat is. Napi 12 óra, vagy 24…. Ott állnak rendületlen tűző napon, esőben. Viselve a szitkokat és a feléjük dobott követ… tudván, hogy ők nem hibázhatnak.
Elismerés minden határrendésznek, rendőrnek akik értünk és miattunk – teszik a dolgukat.”
(KB)
Hozzászólások