A „változat” szót azért használtam erre a produkcióra, mert a darab rendezője, Vidnyánszky Attila korántsem a kultfilm utánzatára, másolatára törekedett akkor, amikor színpadra vitte a fiatal szerelmespár mindenki – legalábbis egy bizonyos életkor felett – szinte mindenki által ismert történetét. Nem másolt, hanem olyan verziót tárt elénk, amely ugyan hűen követi a Sarkadi-mű szüzséjét, és fel-felsejlenek benne a Fábri-film bizonyos jelenetei is, ám a Magyar Nemzeti Táncegyüttes bevonásával, a mű zenés-táncos válfajának megteremtésével, s bizonyos hangsúlyok eltolásával képes volt valóban önálló és eredeti ötletekkel teli Körhintát láttatni.
Olyan Körhintát, amely a Debrecen „mellyékén”, nem mellesleg Soós Imre szülőfalujában, Balmazújvároson játszódó történet ma már archaikusnak, letűntnek látszó, a patriarchális családmodellt tükröző világát mégis autentikus formában, korhűen tárja elénk. Az előadást végigkísérő néptánc, a klasszikus népdalok éneklése, a színészek hajdúsági tájszólása, a falusi életre jellemző kellékek és a kutyaugatás együttesen vezetnek vissza bennünket abba a világba, amely a „suba a subához, guba a gubához”- elven alapult, azaz, ahol a család leánygyermeke nem szerelemből, hanem az édesapjának – s rajta keresztül az egész családnak megfelelő – gazdasági érdekből kellett, hogy férjhez menjen. Ezeknek a színpadi eszközöknek a finom, s egyáltalán nem túlzásba vitt, de állandó jelenlétével és alkalmazásával, valamint a színművészek paraszti öltözetét látva az előadás első percétől bevonódunk ebbe a világba, s át tudjuk érezni a Pataki Mari (Szász Júlia) és Bíró Máté (Berettyán Nándor) szerelméből fakadó konfliktusokat.
A két fiatal lehetetlennek tűnő vonzalma – hisz a „lyányt” az apja, Pataki István (Varga József) a gazdag, s a lányának anyagi biztonságot és jólétet ígérő Farkas Sándornak (Farkas Dénes) szánja – Vidnyánszky rendezésében a falusi vásárban indul, ahol egy pillanat műve, hogy eldőljön: ezt a két fiatalt az Isten is egymásnak teremtette. A színpad hátsó részében végig jelen lévő körhinta pedig a rendező koncepciójában a filmmel ellentétben nemcsak egy jelenet erejéig, hanem végig a színen van: mintha a filmhez képest ez a szórakozási lehetőség szimbolizálná Mari és Máté szerelmét, s olyannyira megmarad itt szimbolikus eszköznek, hogy szintén a filmmel ellentétben, itt fel sem ülnek rá a szereplők. Így, ebben a koncepcióban a híres, a film körhintás jelenetében elhangzó „repülünk, Mari!” mondat is sokkal inkább jelképes értelművé válik: az igazi, minden falat lebontó, minden „apai” törvényt áthágni képes, szárnyakat adó szerelem szimbólumává lesz, amely mondat többször, több alkalommal is elhangzik a nem mellesleg szintén balmazújvárosi származású, itt Mátét megtestesítő Berettyán Nándor szájából, jelezve, hogy soha nem adja fel a Mariért való küzdelmét.
A koncepcióban azonban nemcsak a tánc, a körhinta és a sokszor népdalban elbeszélt történések segítségével van igen plasztikusan elénk tárva a két fiatal szerelméért való küzdelem, s ennek „folyományaként” Farkas Sándor alulmaradása, hanem a Mari édesanyját játszó Szűcs Nelli és az apát megformáló Varga József kiváló játékán keresztül is. Az anya belső vívódását: azaz a leányáért való aggódás s a rajta is uralkodó férjével szembeni tehetetlenség között való oszcillálást pusztán egy-egy mozdulatával is ragyogóan érzékelteti Szűcs Nelli. Míg az apa családtagjai iránti érzéketlenségét, a csupán suba a subához-elv megvalósítását célul kitűző apát Varga József például abban a jelenetben hozza kiválóan, amikor a filmben is kulcsszerepet játszó, s ebben az előadásban is fajsúlyos lakodalmi jelenetben, amíg a lánya épp Mátéval táncol, ő egy saját, vele fiatalkorában megtörtént, a helyzettől teljesen idegen és lényegtelen balesetét meséli el.
Azt, hogy az apa a lakodalomban „külön életet él”, a Vidnyánszky Attila rendezéseire oly jellemző szimultán színpadkép teszi lehetővé. A rendező most is, ebben a produkcióban is úgy építi fel a történetet, hogy a színpad minden egyes részében – egymással párhuzamosan – zajlanak az események. Ilyesformán, amíg a lakodalomban Mari és Máté táncának fontosságát érzékeltetendő, egy idő után a körülöttük táncolók „kimerevítésével” minden más megszűnik a fiatalok számára, s csak egymásra figyelnek, addig a másik sarokban az apa mesél, az anya pedig – szintén a színpad egy újabb szegletében – halálra aggódja magát a táncos pár láttán. Miközben a Sándort alakító Farkas Dénes a kifakadását érzékeltetendő olyan hangerőről tesz tanúbizonyságot, hogy bizony reá is kénytelenek vagyunk odafigyelni.
A rendezés további nagy érdeme, hogy Szász Júlia és Berettyán Nándor színpadi jelenlétéhez hasonlóan erős a Sándort játszó Farkas Dénesé is. A színművész remekül hozza a nagyképű, kivagyi, fennhéjázó gazda alakját, aki egészen a lakodalmi táncig meg van győződve arról, hogy Mari csakis az övé lehet, hisz egyedül ő képes neki jólétet biztosítani. Csak hát a „repülünk, Mari!”-szimbolizálta, azaz a szárnyakat adó, az anyagi biztonságot jócskán felülírni képes, mert az ember szabadságát biztosító szerelemben alul kell maradnia. S jó, hogy így van. Jó, hogy ennek a történetnek happy end a vége. Mert ahogy annak idején a film kapcsán is, most, a színdarab kapcsán is visszaadja a reményt arra nézvést, hogy érdemes küzdeni a másikért. Még akkor is, ha – ahogyan arról a népdal tanúskodik – bizony „széles, hosszú az az út, amelyen a régi babám elindult”.
Hozzászólások