Immár bő két hete egyszerűen levehetetlen a hazai mozik műsoráról A kaszkadőr című amerikai akció-vígjáték. Kíváncsi voltam, vajon mi a titka a David Leitch rendezte, igazi sztárparádét ígérő filmnek. Az Apolló moziban töltött több mint két óra aztán teljesen meggyőzött.
Bevallom őszintén, Ryan Gosling fergeteges, Barbie-ban nyújtott alakítása után kicsit féltem, nehogy csalódnom kelljen a remek színész A kaszkadőr című filmben való játéka láttán. Ám szerencsére semmi ehhez hasonlót nem kellett átélnem: Gosling – hasonlóan a tavalyi nyár nagysikerű alkotásához – ebben a produkcióban is az első perctől kezdve hozza azt az öniróniával teli karaktert, amely épp azon képessége miatt, hogy magára kívülről (is) képes tekinteni, egyszerűen verhetetlenné teszi a vásznon. S persze most nem Margot Robbie van mellette, hanem a nem kevésbé vonzó és tehetséges Emily Blunt, de közöttük – hála mindkét színésznek – a kémia legalább annyira erős, mint amit a tökéletes külsejű babákat kifigurázó alkotás során megtapasztalhattuk a főhősök között.
A Gosling játszotta karakter, Colt Seavers kaszkadőr saját magával szemben működtetett iróniájához persze ez esetben a rendező személye is kellett: Leitch maga is kaszkadőrként kezdte a pályafutását, így valóban „testközelből” ismeri ennek a szakmának a csínját-bínját. Annak az embernek a sorsát, aki – halljuk itt Colt szájából – „minden filmben ott van, csak nem tudsz róla, ez a dolga”. Nos, főhősünk is ott van minden filmben, amelynek a főszereplője Tom Ryder (Aaron Taylor-Johnson), hiszen az ő állandó dublőreként minden egyes veszélyes jelenetben Colt viszi vásárra a bőrét a híres és befutott sztárszínész helyett.
Ami rendkívül megkapó a film első félórájában, az az, hogy ez az öniróniával megáldott kaszkadőr ráadásul alázatos is. Nem akar több és más lenni, mint aki, élvezi a munkáját, álommelónak tartja, főleg amiatt, mert ott dolgozik mellette – egyelőre operatőrként, de rendezői babérokra törve – az álomcsaja, Jody Moreno is, akivel – s itt jön be a fent említett, Gosling és Blunt közötti kémia – tényleg minden klappol. Mindez eddig egy jópofa romkom is lehetne, s így sem volna érdektelen a megtekintése, ám történik egy baleset, ami mindent megváltoztat – érdekes módon még a film műfaját is teljesen átformálja.
Egy baleset következtében bő egy évnyi kényszerpihenő, s nem mellesleg a Jodytól való eltávoldás után látjuk viszont a kaszkadőrt és a szerelmét, mégpedig egy kiváló, „film a filmben” keretbe ágyazott akció-vígjátékban. Az egy év alatt rendezővé avanzsáló Jody, aki épp az Űrvihar című filmjét forgatja, s amibe a producer – nem kis hátsó szándékkal – visszacsábítja kaszkadőrnek Coltot, egyfelől a sztorijával leképezi Jody és Colt személyes kálváriáját, másfelől útjára indít egy, bűnesetekkel, gyilkosságokkal és hamis vádakkal terhelt sztorit a szereplők között, amelynek „kibogozása” természetesen Coltra fog hárulni. Úgy, hogy az ő élete is folyamatosan veszélyben forog a bűntények bugyraiban egyre mélyebbre merülve.
Leitch alkotása azért telitalálat, mert zseniálisan ötvözni tudja Jody filmjének, a Colt és Jody között zajló romantikus sztorinak, valamint a Tom Ryder eltűnése kiváltotta, Colt főszereplésével zajló „hajtóvadászatnak” az elemeit. Olyan az egész, mint egy nagy kirakós játék, ahonnan azonban mindig hiányzik egy újabb elem, amire nem is gondolnánk, s amit természetesen Coltnak kell vagy kéne betöltenie, miközben őt továbbra sem és egyáltalán nem a hírnév, hanem egyes egyedül Jody szerelmének visszaszerzése, a kapcsolatuk helyreállítása izgat.
Egy végtelenül szimpatikus kaszkadőrrel állunk tehát szemben, aki tudja: „a gőg a bukás előtt jár”, tehát, ha nem akar el- és megbukni, nemcsak a szakmájában, de a magánéletében sem szabad soha elbíznia magát. És ezt a fajta szerénységét Jody sokáig megfejthetetlen viselkedése csak még tovább táplálja.
Így válik, válhat ebben a „film a filmben”-sztoriban a Jody rendezte film kozmikus szerelmi szituációja Colt és Judy sajátjává, olyan felmagasztosult érzéssé, amely a legföldhözragadtabb embernek is szárnyat adna az alkotáshoz, hát még egy rendezőnek és egy kaszkadőrnek. Ráadásul mindez remek zenékkel, ütős, mégis mulatságos, mert önironikus jelenetekkel, s kiváló színészi játékkal zajlik a vásznon.
S most már természetesen érteni vélem, hogy miért nem lehet levenni a mozik repertoárjáról a filmet. Olyannyira értem, hogy azon gondolkodom: még egyszer beülök, és újra megnézem, annak érdekében, hogy most már, a sztorit ismeretében kifejezetten a színészek csodálatos játékában gyönyörködhessek.
Gyürky Katalin
Hozzászólások