Lehetne e pár sor egy amolyan úti beszámoló is. Írhatnék arról, hogy mennyibe kerül, és milyen egy gyros meg egy sör, arról is, hogy milyen a határ, mennyi migránssal találkoztam az úton, meg arról is, hogy mi is igazából a görög válság.
Jegyzetsorozatom első részeként viszont inkább egy meghatóan emberi történetet szeretnék megosztani önökkel, hátha a Kedves Olvasóra is gyakorol valamilyen hatást az, amit nap mint nap, saját szememmel láttam, és azóta sem nagyon tudom kitörölni ezt az emléket.
A második hétre a nekünk is szállást adó apartmanházba érkezett egy középkorú házaspár. Autóval érkeztek, emlékszem, még örültem is, hogy nem csak én vagyok ekkora "marha", hogy 1100 kilométert levezetek egy kis tengerpartért, meg amúgy is szoktam örülni, ha magyar rendszámot látok útközben, minél messzebb a hazámtól, annál jobban, rendszerint villogok, köszönök is nekik, többsége pedig viszonozza is ezt.
Visszatérve, nem volt ezzel a középkorú házaspárral semmi különös. Látszólag nem voltak sem gazdagabbak, sem szegényebbek az átlagnál, nem hőbörögtek, nem hangoskodtak, semmi különös ismertetőjegyük nem volt, leszámítva, hogy a hölgy nem tudott járni. Állni a lábán igen, menni viszont egy métert sem tudott. Nap mint nap összefutottam velük, láttam azt az iszonyatos küzdelmet, amit vívott a betegséggel, láttam az elszántságát, szomorúságát, boldogságát, élni akarását. Láttam, tudtam, hogy neki erre a nyaralásra egészen egyszerűen szüksége van, ugyanúgy, mint nekünk, járni tudóknak.
Láttam, ahogyan a férje minden egyes alkalommal átkarolta, cipelte ki és be a házból, kocsiból, mindenhonnan, láttam szegény emberen, hogy lassan ő is kezd belenyomorodni az örökös cipekedésbe, de azt is meg kellett látnom, hogy még tud nevetni, nyaralni, pihenni, segíteni. Talán ezt hívják feltétel nélküli, őszinte szeretetnek, kitartásnak, ragaszkodásnak, hűségnek.
Őszinte leszek, az első 1-2 napban nem tudtam válaszolni arra az általam feltett kérdésre, hogy vajon célszerű-e, szabad-e egy ilyen beteg embert olyan helyre hozni nyaralni, ami azért aktivitást igényel (tengerpart, korzózás, kirándulások). Aztán két nap sem telt el, s rájöttem, hogy mennyire buta vagyok, hogy ilyesmi egyáltalán felmerül bennem kérdésként.
Tudják, 1-2 nap után elkezdtem ebben az egészben látni valami szépet, valami szívszaggatót, ami – megmondom őszintén – könnyet fakasztott a szememből. Azt hiszem, rájöttem, megértettem, hogy miért is nagyon jó nekik ez a keserédes "nyomor".
Azt hiszem azért, mert minden nap, minden egyes alkalommal meg kell öleljék, meg kell érintsék egymást ahhoz, hogy mozdulni tudjanak. Ráz a hideg, ha mélyebben belegondolok, tényleg meghatott.
KB
Hozzászólások