A téli szürkeség kiváló ellenszereként ezekben a napokban immár nyolcadik alkalommal zajlik a debreceni Apolló moziban a Magyar Filmszüret. A hazánkban tavaly debütált filmtermés újbóli bemutatásával, illetve premier előtti vetítésekkel fémjelzett, 2024. január 25-e és február 4-e között megrendezendő fesztiválon január 28-án délután — azok, akik a tavaly októberi bemutatójáról lemaradtak, vagy akik újra meg szerették volna nézni — Sopsits Árpád legújabb alkotásával, a Mellékszereplőkkel találkozhattak. A film vetítésén jártunk.
A Debrecenhez sok vonatkozásban kötődő rendező a legutóbbi, nagysikerű A martfűi rém című filmjéhez hasonlóan ez esetben is a bűn témakörét járja körül. Ám amíg az előző alkotásában egy vérfagyasztó krimi keretében tárja fel egy sorozatgyilkos működési mechanizmusát, a Mellékszereplőkbena bűnnek, a bűnelkövetésnek és a bűnhődésnek sokkal inkább a lélektani vetületeire világít rá.
Mivel a film a fiatalon elhunyt Telek Balázs fotográfus emlékére készült, a három család körül forgó mozi egyik legfontosabb szála azé a fotósé, Gáboré (Jászberényi Gábor), akinek az archívumából a kelet-magyarországi, Tisza-menti helyszínen játszódó történetben előkerül egy kompromittáló fotó. Bár a képet nem Gábor készítette, ennek ellenére sem ő, sem pedig a keramikus párja, Edina (Dömök Edina) nem tud róla nem tudomást venni, ugyanis a kép egy tíz évvel ezelőtt elkövetett öngyilkosság „előjátékaként” is felfogható. Annak a Lilinek (Vokó Lili) az öngyilkossága előtt készült, akinek a nővére, Franciska (Farkas Franciska) a helyi nagyvállalkozó, Árpád (Sopsits Árpád) feleségeként mind a mai napig nincs tisztában a húga tettének körülményeivel. A nála jó húsz évvel idősebb férjével nevelik a húga öngyilkossága előtt megszült, és csecsemőként „nekik adott” lányát, Babitát (Telek Babita), de, mint az kiderül, arról, hogy nem az ő vérszerinti gyermekük, Babita semmit sem tud. A történet harmadik szála pedig azé a börtönben szolgálatot teljesítő papé (Telek Zoltán Tibor), aki azon az ominózus képen épp az öngyilkos Lilivel látható – félreérthetetlen helyzetben.
Anélkül, hogy végigspoilerezném az írásomat — pedig ez esetben ezt nagyon nehéz megtennem, hiszen a szövevényes történet elmesélése híján a film eszmei mondanivalóját igen nehéz tálalnom —, az első, amit mindenképpen meg kell állapítanom Sopsits filmje kapcsán, hogy a kis költségvetése és éppen ezért a költséghatékony megoldásai ellenére — például maga Sopsits játssza benne a nagyvállalkozót, miközben nemcsak rendezője, de producere is az alkotásnak — egy strukturálisan tökéletesen felépített, zseniálisan végiggondolt szüzsével rendelkezik. A nem kevés, majd’ kétórás játékideje alatt végig fenn tudja tartani a feszültséget, mégpedig azáltal, hogy a három szálat egymással folyamatosan váltogatva, ugyanakkor egymással egyfolytában összejátszatva csupán csöpögteti az információkat, hogy a végén összeálljon a történtek teljes képe.
S ha már „kép”: az alkotás másik zseniálitása, hogy gyóntatóhelyül Gábor fényképezőgépének kameráját állítja be. Minden szereplő Gábornak pózolva meséli el, hogy mi bántja, illetve neki vallja meg a korábbi bűneit — és ebből mindenkinek jócskán van. Annak a papnak is, aki szintén gyónni kénytelen, miközben a börtönben a fogvatartottak előtt eljátssza a feddhetetlen egyházi személyt, annak az Edinának is, aki megvesztegeti a papot az őt kompromittáló fotóval, annak a Franciskának is, aki nemcsak Babitával, de a saját érzéseivel szemben sem őszinte, és annak a nagyvállalkozó Árpádnak is, aki – mint bevallja – adócsalásban, az elbocsátásai révén pedig több család tönkretételében is jócskán ludas.
Persze, gondolhatnánk — s ennyi muszáj elárulnom —, hogy a legnagyobb bűn mégis a Lili bájainak ellenállni képtelen, a cölibátust megsértő pap vállát nyomja — de, ahogy Sopsits filmjeiben általában, ez ebben az esetben sem ennyire egyértelmű. Mert ebben a filmben — a fényképezőgép kattogása közben — egy idő után, a történet előrehaladtával minden relatívvá válik. Attól függ, hogy melyik szereplő oldaláról nézzük a másik ember bűnét. Amiből tényleg az jön ki, hogy bűnelkövetés tekintetében itt mindenki főszereplő, az egyetlen mellékszereplő a fotós Gábor, aki meghallgatja a bűnökről szóló beszámolókat. De mivel a filmnek — a pap karakterének bevonása miatt is — van egy erős transzcendens szála is, a címet úgy is értelmezhetjük, hogy Isten előtt, Isten szemében mindannyian mellékszereplők vagyunk. Olyan mellékszereplők, akikről Ő dönti el, hogy az elkövetett bűnünk súlya alapján lehetünk-e, maradhatunk-e a továbbiakban az életünk főszereplői, vagy a tetteink miatt a továbbiakban már csak holmi statiszta szerepre számíthatunk.
Elgondolkodtató, a bűnök relatív, egymáshoz viszonyított jellege miatt pedig „kegyetlen” film is Sopsits Árpádé. „Kegyetlen”, hisz mindezt látva azt érezzük, hogy a kegyelemre való esélyünk is relatív.
Gyürky Katalin
Hozzászólások