A modern Izrael fennállásának 75. évfordulója alkalmából megrendezett Izraeli Filmnapoknak méltóbb lezárása nem is lehetett volna, mint az ország egyetlen női miniszterelnökéről, Golda Meirről forgatott dokumentumfilm levetítése. A film azonban nemcsak a háromnapos, 2023. május 12-e és 14-e közötti, a debreceni Apolló moziban zajló eseménysorozat kiváló betetőzése volt, hanem mintegy beharangozója egy, idén augusztusban a hazai mozikba kerülő nagyjátékfilmnek is. Ám azt, hogy mi van készülőben játékfilmes szinten, csak a Sagi Bornstein, Udi Nir és Shani Rozanes rendezte dokumentumfilmről szóló írásom végén árulom el önöknek.
A Golda Meirről, azaz az 1969 és 1974 között Izrael állam miniszterelnökéről forgatott dokumentumfilm kuriózuma, hogy egy 1978-as tévéfelvétel folytatására épül. Egy akkor készült, az Israel Tv-ben leadott, Goldával készített interjú után ugyanis a riporterek nem kapcsolták ki a mikrofont, és tulajdonképpen a tévéműsort követő, azon kívüli beszélgetés képezi a film magját. Az ott elhangzott, még a szokásosnál is őszintébb goldai mondatokra építve.
Ahhoz azonban, hogy ezen mondatok értelmét és jelentőségét kontextusba tudjuk helyezni, a felvétel megtekintésével párhuzamosan egy angol nyelvű narrátor a filmben megszólaltatja mindazon, a miniszterelnök számára fontos embereket, akik személyesen tapasztalták meg a Golda-kormány működését. Megszólalnak akkori kormánytagok, újságírók, de még a Moszad egykori elnöke is, miközben a narrátor beavat bennünket a Golda-életút elejébe is.
Megtudjuk, hogy az 1898-ban Ukrajnában született, majd Amerikában felnőtt Golda, mihelyst lehetségessé vált, csatlakozván egy cionista munkásmozgalomhoz, 1921-ben az akkor brit oltalom álló Palesztinába költözött.
Itt hamar részt vett a politikában, például ő volt az, aki bevezettette a társadalombiztosítási rendszert, majd pedig igyekezett – több-kevesebb sikerrel – a különböző zsidó népcsoportok között közvetíteni.
A rendezők mindemellett – mielőtt a „lényegre”, azaz az ötéves miniszterelnökségére rátérnének – ennek a hihetetlenül erős, strapabíró asszonynak a személyiségét is boncolgatják – és érdekesebbnél érdekesebb következtetésekre jutnak.
Például arra, hogy mielőtt miniszterelnök lett volna, először munkaügyi miniszterként, majd a Ben-Gúrión-kormány külügyminisztereként és egyetlen nőtagjaként már az a hír járta róla, hogy a kormányban egyetlen férfi van, és az Golda.
S valóban: ahogyan a róla készült eredeti felvételeket látjuk és nézzük, egy férfias, a női mivoltát minden szinten takarni igyekvő embert látunk magunk előtt. Az egyik – a külügyminisztériumban szolgáló – politikustársa véleménye szerint Golda direkt nem öltözött csinosan, direkt nem hangsúlyozta a nőiségét, mert úgy vélte, hogy egy szép és csinos nőt nem vennének komolyan egy olyan pozícióban, mint az övé. Azaz mindenféle feminista vagy gender szemlélet rendkívül távol állt tőle.
S bár elhíresült a „Golda-konyha”, ám ez sem szexista értelemben, hanem úgy, mint a lakása olyan helye, ahol a férfi politikustársaival rendszeresen fontos stratégiai megbeszéléseket tartott.
A „férfiasságára” pedig nagyon is szükség volt egy olyan politikai helyzetben, amelyben átvette az országa irányítását. Túl az 1967-es hatnapos háborún, az akkor meghúzott határok miatt évről-évre egyre jobban növekedett az Egyiptommal való háborús konfliktus veszélye. A film kitér arra, hogy vajon miért nem tudtak a felek béketárgyalások útján megállapodni egymással, s hogy ebbe maga Golda miért nem ment bele. Pedig az amerikai elnöktől kezdve a nyugat-német kancelláron át, 1972-ben még Ceauşescu is közvetíteni igyekezett az arab és az izraeli felek között.
Ráadásul az 1973-ban, épp a zsidó vallás legnagyobb ünnepe, a Jom Kippur idején kirobbant háború egyik fontos előzményét az európaiak szintén testközelből érzékelhették. A film kitér az 1972-es müncheni olimpián történt terrorcselekményre, amikor palesztin terroristák tizenegy izraeli sportolót túszul ejtettek, majd egytől egyig végeztek velük. S a film itt érdekesen szálazza össze a történelmet és Golda magánéletét.
Azt ugyanis, hogy Golda – sokakban nemtetszést kiváltva – nem volt jelen a sportolók állami temetésén, az indokolta, hogy épp aznap temette el a rákban elhunyt nővérét. Miközben ekkor már ő maga is ezzel a betegséggel küzdött…
Az ezt követően kirobbant háború, az ottani emberveszteségek, majd az elszenvedett vereség jócskán megtépázták Golda addigi népszerűségét. A „zsidók királynőjeként”, a „nemzet anyjaként” titulált politikus asszonyra innentől az „egy nagymami – háromezer halott unoka” szófordulatot aggatták rá, és a közvélemény olyannyira ellene fordult, hogy 1974-ben Golda önként távozott a posztjáról. Hogy azután még az életében végig kelljen néznie, ahogy utóda, Menáhém Begín és Anvar Szadat egyiptomi államfő békét köt egymással, és mindezért Nobel-békedíjjal is kitüntetik őket.
Erre azonban Goldának volt egy frappáns mondata, mely szerint a béke színjáték és a két államfőnek nem Nobel-, hanem Oscar-díjat kellett volna adni.
Ez a mondat pedig, azon túl, hogy rámutat erre a lenyűgöző, mégis nyomorúságosan végződő életút nagyságára és milyenségére, illetve ennek a nőnek a sajátos humorára is, próféciának is tekinthető. Nemrég értesült róla a magyar sajtó, hogy erről az életútról végre nagyjátékfilm is forgott az angol Guy Nattiv rendezőnek hála, amelyben Goldát nem kisebb színművész, mint Helen Mirren játssza. Aki lehet, hogy az alakításáért megkapja az (újabb) Oscar-díját.
A nagyjátékfilm előtt azonban a történelmi események és politikai tények ismeretéhez, úgy vélem, nélkülözhetetlen ez a dokumentumfilm. S aki látta, az nyilván a nagyjátékfilmet is más alapokról, más háttértudással fogja és tudja majd megtekinteni. A szálak tehát ily módon szerencsésebben össze se érhettek volna.
Gyürky Katalin
Hozzászólások