“Teljességgel félreértettek: nekem nem a harmadik diploma kellett, én festőnövendék szerettem volna lenni. Inni, verekedni, Toulouse-Lautrec-módra tombolni, modellekkel kurválkodni, összeveszni a színeken a barátaimmal…”
(Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás)
66 évesen, 13 éve távozott az élők sorából, hagyatékaként nemcsak örökéletű zenéi maradtak, hanem a Bakonyi Indiánok is őrzik emlékét.
Cseh Tamás a fővárosban született 1943. január 22-én, 13 évet a Fejér megyei Tardoson élt, ahol a kezdetektől kitűnt tehetsége miatt: iskolája legjobb rajzosaként ő készítette Rákosi születésnapjára a köszöntő plakátot 1952-ben, majd 1956-ban ismét az ő feladata volt a Rákosi-címer megrajzolása majd kivágása országunk zászlajából.
Kézügyességéből és tehetségéből adódóan életének első szakaszában a művészetek vizuális területéért rajongott, egészen addig, amíg főiskola választása elé nem került. Először a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, majd az egri Tanárképző Főiskola rajztanári szakán, később pedig a Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább tehetségét.
„Képzőművészeti főiskolára szerettem volna járni, festő szerettem volna lenni. Rókautakon előbb a tanítóképzőt, aztán a tanárképzőt, végül a képzőművészeti főiskolát is sikerült elvégeznem. Tanítottam.”
írta erről az időszakról.
Ezek után hét évig tanított rajzot egy kőbányai általános iskolában, majd a ’70-es években összesodorta az élet Bereményi Gézával, amely találkozás után soha többet nem vett ecsetet a kezébe. Elmondása szerint a képzőművész vénája 1970 után elsorvadt.
„Otthagytam a festőállványt, a tanári pályát, és elkezdtem énekelni.”
Élete ezen időszakából körülbelül 600 rajza került elő, majd halála után kilenc évvel, 2018 januárjában kiállítás nyílt a Gross Arnold Galériában.
Vízivárosi Iskola utca 35/a
Ebben az albérletben kezdődött minden. Itt láttak napvilágot azok a mai napig ismert, már-már legendás dalok, melyek az akkori korszakot átélők számára utánozhatatlan életérzéssel bírnak, és még a jóval később született közönség is megízlelheti általuk a ’70-es évek esszenciáját.
„Minden itt kezdődött. Itt született meg 1971 elején Az ócska cipő, majd Antoine és Désiré, akiket majd fél évig pihentettünk. Aztán egyszer csak megelevenedett a két különleges figura, valahogy belekövetelték magukat a dalokba. Az első dal megszületése után lementünk a közeli kocsmába inni néhány pohárral. (…) Úgy döntöttünk, hogy fele-fele arányban fizetjük a számlát, hiszen akkor már szerzőpáros voltunk, így aztán összeraktuk a pénzünket és kettéosztottuk. Soha sem tudtuk, hogy kinél mennyi volt – így működött a barátságunk.„
így emlékezett vissza Bereményi Géza erre az időszakra.
Cseh Tamás és Bereményi Géza másfél éves együttélése alatt szinte minden nap született egy mű: Bereményi írta a szöveget, Cseh alkotta zenévé. Négy évtizednyi közös munka eredménye mintegy húsz album és tucatnyi est lett.
Hajdani házuk bejáratánál egy tábla őrzi „lakosait”, melyen többek között Antoine és Desiré, Fáskertiné, Ács Mari, Poremba Éva, Vetró Irén nevek szerepelnek, mellyel a lakásban született lemezeken szereplőkre emlékeznek.
Élete első fellépése 1971 tavaszán egy Kex-koncert szünetében történt, amikor három dalt adott elő gitárkísérettel. Első estje a Dal nélkül címet viselte, melyet az Ad Libitum együttes közreműködésével valósítottak meg. 1977-ben Másik Jánossal alkották meg első lemezét Levél nővéremnek néven, amelynek folytatása húsz évvel később született meg, majd 2004-ben jelent meg az Igazi levél nővéremnek című CD.
Hozzá legközelebben álló albumának – saját elmondása szerint – az 1978-ban született Fehér babák takarodóját tartja
A lemez fülszövegében így foglalja össze az album tartalmát:
„Lányokról, akik egy Tékozló Fiú – továbbiakban TF – életében előfordultak, mint kapcsolat, és fehér babák lettek TF emlékezetének polcain, és most majd a dalok sorra leveszik őket onnan; a dal elején megkapó trombita-takarodó.”
Cseh Tamás a zenei történelem térképén több, mint harminc évig tevékenykedett, amely idő alatt valóságos kultusza alakult ki. Tisztán, őszintén énekelt arról ami a szívét nyomta, még azt is dalba öntötte amit a Kádár-rendszerben nem lehetett kimondani. Munkássága nem merült ki a hangok világában: több filmben is játszott, főszerepet kapott a Nyom nélkül címet viselő krimiben, a Cimbora című televíziós gyermekműsor főcímdalát ő énekelte, A legvidámabb barakk kiállításszínház egyik alkotója valamint a Századunk műsorvezetője volt.
A bakonyi indiánok
Életét a festészeten és zenélésen kívül egy különös szenvedély is övezte: megszállottan vonzódott az indián kultúrához.
1961-ben, még jóval a zenei karrierje virágkora előtt társaival kisajátítottak egy völgyet a Bakony egyik eldugottabb részén, és “indián területté” nyilvánították. Beleásták magukat az általuk választott törzs történetébe, majd szenvedélyük jeléül minden évben indiántábort szerveztek a Bakonyban.
Cseh Tamás Füst a szemében néven vált indiánná, megalakulásuk után több, mint harminc évvel 1997-ben pedig kiadott egy Hadiösvény című regényt, amely illusztrációjában is részt vett. Az ő szerkesztésében 2006-ban jelent meg a Csillagokkal táncoló Kojot, észak-amerikai síksági indián mesék című könyv.
A zenész indiános játéka nem ébresztett olyan békés gondolatokat a ’60-as évekbeli állambiztonság fejében, mint amilyen valójában volt. Megalakulásuk után hat évvel a törzsben már besúgóként működött egy antropológushallgató, akit az indiánok alapvetően a néprajzi kutatásaik segítése érdekében kerestek meg. A hatóságok az ártatlannak tűnő játékok mögött rendszerellenes összeesküvést gyanítottak, a volt ügynökük Mennydörgő Madár néven dolgozott, manapság pedig már Amerikában éli mindennapjait.
2006-ban diagnosztizáltak nála gyógyíthatatlan betegséget, melynek okán a művész beleegyezett a következő évben meg is jelenő beszélgetőkönyv megalkotásába, amely Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás néven jelent meg. Három évig vívta a harcát a halálos betegséggel, majd 2009. augusztus 7-én sajnos veszített.
Cseh Tamás munkásságát 1993-ban Liszt Ferenc-díjjal ismerték el, 1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1998-ban a Pro Urbe Budapest díjat vehette át Bereményi Gézával közösen. 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki műfajteremtő előadóművészi teljesítményéért, egy korszak életérzését emlékezetesen tolmácsoló, a hétköznapok prózáját és költészetét egyidejűleg megragadni képes dalaiért. 2008-ban Budapest VIII. kerületének díszpolgára lett, 2009-ben Bakonybél is díszpolgárává választotta, talán erre a címre volt a legbüszkébb. Ugyanebben az évben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott.
Hozzászólások