50 éve, 1968. február 19-én született Debrecenben Lukács László, a Tankcsapda együttes alapítója és énekese. Egy korábbi írásunk felelevenítésével születésnapozunk.
Huszonöt évvel ezelőtt a főiskola kollégiumának folyosóján Vili haverommal komolyan hittük, hogy az élet a legjobb méreg. Bömböltettük a Tankcsapdát a leányszárnyban, mint az állat, jöttek a falusi tenyerestalpasok meg a cizellált úrilányok, visítottak, mint a disznó, hogy kapcsoljuk már ki ezt, mert nem bírják. Mondtam nekik, hogy tudok egy munkát, meg különben is, gyűrd össze a lepedőt velem. A többség nem gyűrte, de ettől még elvoltunk mi tankcsapdások ott, mint Johnny a mocsokban.
Azóta kiderült, hogy tényleg az élet a legjobb méreg, és kiderült, hogy egy rockzenekar is lehet filozofikus. Jól megöregedtünk azóta, a pisztoly még áll, de már nincs mindig csőretöltve. Az elmúlt húsz évben jöttek a férgek számolatlan, mindenfajta, féle, többféle színben, méretben. Egyikből sem lett pillangó. Azóta számtalanszor feltettük a kérdést szeretett Magyarországunk kapcsán, hogy ki csinál rendet, és egyáltalán, mi a fasz van veled. Választ nem kaptunk, de gyakran belenéztünk abba, hogy rohadt a hely. Hiába szóltam én is sokszor, hogy van ördög, van Isten, mindig csak az előbbit hallották meg. Nem, én sem vagyok szent: megrántottam a vállam, és csak annyit mondtam, akkor kapd be a horgot. Vitt előre a rock and roll rugója, érzelemtolulás is volt egy kicsikét, aztán kiderült, hogy múlik, mígnem rájöttem, mi az igazán fontos: a magzat a méhben.
Néha persze azért elmereng az ember, micsoda idők voltak: fiúk ölébe lányok, szabadon, fordulj fel. Volt, hogy majdnem fel is fordultam. Néha üdvözöl a pokol most is, de most már tudom, hogy ez az a ház. A szextárgyból szerelmetes feleség lett, a fogadás ideje mindig péntek, az vagyok, akinek látsz, csak néha merül fel, hogy élni vagy égni, és bár néha be vagyok rúgva, azért most már van, ami örökké tart. Szappanopera az egész, gondolhatnánk, de nem így van: van kezdet és vég, van mennyország tourist, van föld és ég. Egyszerű dal ez, amely azért még nem lejárt lemez. Most már nem kell semmi, még egy kis orosz lány sem, de azért mégiscsak rock a nevem. Mármint ezen a földön. Tiszta fejjel a nyakamon és lopott könyvekkel az agyamban zúzom a napokat, és hallgatom Lukács Laci evangéliumát. Még mindig jönnek a tankok, az ember tervez. Adjon az ég, mindent. Aztán vigyetek haza. Addig is: számolj vissza.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások