A lemez, amit tényleg nagyon sokan ismernek. A lemezborító, amit mindenki. A baba úszik a vízben, a dollár meg lebeg előtte. A Nirvana Nevermind című örök klasszikusa 1991. szeptember 24-én, épp harminc éve jelent meg. Megváltoztatott mindent.
És ez nekem sokáig fura gondolat volt. Mert amikor a huszadik század utolsó napjaiban, 12 évesen megszerettem ezt a lemezt, már az ebből táplálkozó albumokat is ismertem. Például néhány Tankcsapda kiadványt. Csak később értettem meg, hogy ez volt az a korong, ami miatt olyan a többi, amilyen.
Nagyon sok ismert zenész (és itt nemzetközi sztárokra gondolok) nyilatkozta azt a tizedik, huszadik vagy akár a huszonötödik évforduló kapcsán, hogy a Nevermind volt a vízválasztó. Hogy előtte nem hallottak ilyet.
A lemez hihetetlen kereskedelmi sikere után a kiadók a következő Nirvana-t keresték, a kritikusok meg a titkot. Mi a francot tud ez a három csóró hülyegyerek? Nos, a kiadók nem találták meg, amit kerestek. Bár voltak iszonyatosan sikeres és népszerű zenekarok ezután is, ilyen mértékű mánia, hisztéria, médiazavar, felhajtás már nem. Szintén sok nagy zenész állítja – és maximálisan egyet értek velük –, hogy a Nirvana volt az utolsó nagy zenekar. Jött az ezredforduló, számtalan érdekes és különleges dolog történt a zeneiparban, de ilyen mértékű óriás már nem jött. És eltelt harminc év. Nem is fog jönni. Más a mérték, más a ritmus, mások az igények és persze a fogyasztás is. Ha megnézzük Madonnát, ő még arra született és arra rendezkedett be, hogy évtizedeken átívelő popikon legyen. És mi van a maiakkal? Lehet, hogy megdöntik a legtöbb kedvelést kapó Instagram-bejegyzést rekordját, de pár év múlva csak mosolygunk rajtuk, hogy milyen vicces volt, amikor az ő dalait hallgattuk. Egyszerűen jönnek és mennek.
A Nirvana ilyen szempontból (is) tényleg a legutolsó nagy zenekar volt. Kezdte a sort a The Beatles, rögtön utána érkezett a The Rolling Stones. A felsorolást direkt nem folytatom, nehogy kimaradjon valaki a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekből. De egy biztos: ebbe a halmazba, a legnagyobbak közé utolsóként a Nirvana-t vette fel az emberiség.
Személy szerint nem a Nevermind a kedvenc lemezem tőlük, de szintén tény, hogy ezáltal lettek olyan szinten ismertek, hogy Kelet-Európa egy kis országának bármelyik keleti kisvárosának iskolájában minden kiskamasz pólóján ott legyen a zenekar neve és Kurt Cobain szőke haja.
Minden elfogultság nélkül állítom, hogy az a naivitás és őszinteség, ami süt ebből a 13 dalból, az felforgatta az addig elképzelt világképet. A Nirvana ugyanis éppen jókor volt jó helyen. A ’80-as évek végére a hair metal nagyra nőtt, ez szexizmust, hímsovinizmust, dauer hajú férfiakat és felszínességet hozott magával. Teljesen mindegy, hogy a Van Halen, az Aerosmith vagy a Guns N’ Roses neve ugik be elsőnek, ilyen szempontból (és csakis ilyen szempontból) mind ugyanolyan. És erre jön egy naiv, tanulatlan, szar családi körülmények között élő „buta” srác, aki nem tudja, hogy nem szabad őszintének lenni, hogy nem szabad az érzéseinkről énekelni, hogy nem szabad gyengének, sebezhetőnek mutatni magunkat. Neki ezekről fogalma sem volt. Csak szimplán nem szerette azt, ami éppen menő volt és próbált mást csinálni a maga szűkös eszköztárával. Aztán kiderült, hogy egy egész generáció érzéseit, problémáit ragadta meg és mindezt fantasztikusan egyszerű és nagyszerű dalokba öntötte. De ahogyan az édesanyja is jelezte neki: erre ő nincs felkészülve. És nem is volt. Kicsit sem, sajnos.
Az album megjelenése után számára már nem sok idő volt hátra, 1994 áprilisában feladta a harcot a világ ellen és véget vetett életének 27 éves korában. De a dalok ,a gondolatok, az eszme örökre velünk marad. Az utolsó napig. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok neki.
Az album harmincadik évfordulós kiadásai idén novemberben érkeznek, ebből a videóból derül ki néhány részlet:
Hozzászólások