1823. január 20-án Alsósztregován látta meg a napvilágot Madách Imre magyar költő, író, ügyvéd, politikus, a Kisfaludy Társaság rendes és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Ezzel az információval bizonyára minden hajdan és most érettségiző rendelkezik, de az is, aki beírja a mindent is tudó Google-ba a nevét. Szokták mondani, az író fő műve, Az ember tragédiája hozzátartozik az általános műveltséghez. Mi, magyarok ismerjük, és bizton állíthatom gyakran használjuk is hétköznapjaink megpróbáltatásainak kifejezéseként a mű közszájon forgó mondatát: Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál! A születésnapos évfordulójához érkezve tehát nem csoda ha nekem is, mint az olvasók többségének vannak emlékei Madáchról, vagy ha egyéb művéről nem is, de a 15 felvonásból álló drámájáról biztosan.
Lévén a mű a 21. században is megingathatatlanul őrzi helyét a maturálók tételsorában, éppúgy, ahogy saját emlékeimben sem kellett nagyon mélyre ásni, hogy felidézzem az író kiemelkedő alkotásával kapcsolatos emlékeimet. Fő műve már az 1998-ban érettségizőknek is komoly kihívást, sokaknak pedig gyomorgörcsöt okozott. Akadt, aki elolvasta, és volt, aki nem a KÖTELEZŐ olvasmányt. Már akkor is megosztotta a fiatalságot ez a sokak számára nehezen értelmezhető írás. A mi közösségünkben is akadtak szép számmal, akik minden kötelezőt kötelezően elolvastak, ám népesebb tábort képeztek a kötelezők rövident átnyálazó diáktársak. Személy szerint én is tettem egy próbát és nekiveselkedtem a nem túl vaskos olvasmánynak. Így történhetett meg, hogy egy harmadik csoportban találtam magam, – nem mintha nem lógtam volna mindig ki a sorból – a „félig elolvasva” táborban. De nem bántam. Sőt! Félig is elég tragédia volt olvasni. Ám a feléig olvasott könyv lényegét fiatal fejjel megragadva akkor csak annyit éreztem: küzdöttem, és bízva bíztam. Na persze nem abban, hogy a vizsgabizottság asztalánál állva ez a tétel akadjon a kezembe (és hála, hogy nem akadt).
Lehet, hogy a kedves olvasók most nemtetszésüket fejcsóválva fejezik ki e sorok olvasásakor, vagy éppen felháborodva kérdőjelezhetik meg a nagy klasszikussal kapcsolatos olvasási hiányosságaimat, én mégis úgy érzem, – ha még a pokol tizenötödik bugyrában kötök is ki – olyan áthidalhatatlan távolság van köztem és a mű között, köztem és Madách között, amit még a mai modern technológia segítségével is lehetetlenség összekötni. Persze lehet, ahogyan Madáchnak, úgy nekem is meg kell(ene) érnem rá, hogy egyszer ráláthassak annak nagyszerűségére úgy, ahogyan az író látottrá saját korának „nemzeti tragédiájára”. Egyszer rá fogok. Talán. De egyelőre Az ember tragédiája, az Én tragédiám is.
Boldog mennybéli születésnapot, Madách Imre!
Hozzászólások