Fenyő Miklós és Tasnádi István darabja, a Made in Hungária, amelyet a debreceni Csokonai Színház Mészáros Tibor rendezésében kiváló érzékkel az év végi ünnepek idejére tűzött műsorára, kétségtelenül felhőtlen szórakozást ígér. A hazai rock and roll műfaj koronázatlan királyának fiatal éveiről, pályakezdéséről, s annak nehézségeiről sokat eláruló előadás központi magját a Magyarországon az 1950-es évek legvégén uralkodó kommunista rendszer, és az Amerikából családjával három év után „visszadisszidáló”, azaz az amerikai életérzést, szabadságot, és persze zenét megtapasztaló Miki konfliktusa, kibékíthetetlen világnézeti ellentéte képezi.
A fiatal Fenyő Miklóst alakító főszereplő, Miki (Pásztor Ádám), és a már nélküle, a hazatérte előtt is formálódó rock and roll banda tagjai egy Ki mit tud?-ra készülnek, ahol a zsűri elnöke az a hű, még annál is hűbb pártkatona, Bigali elvtárs, aki arra tette fel az életét, hogy a fiatalságot a nyugatról beszivárgó „erkölcsi fertő mákonyos mocsarától” megvédje. Mészáros Tibor rendezésében ahhoz, hogy Bigali elvtárs ezt a „védelmező szerepét” betölthesse, a színpadon felvonultatott kellékek mellett a darab felütése is kiváló lehetőséget biztosít. Egy május 1-jei ünnepség kellős közepébe csöppenünk, a magyar népzene populáris válfajával, heje-hujával, dínom-dánommal, kolbásszal (és kerítéssel), hogy aztán ebbe a hangulatba érkezzék vissza Miki, a rendszer ellenségeinek tekintett, s ezért meghurcolt szüleivel, és azonnal óriási kontraszt képződjék a május 1-jei kötelező örömködés és az Amerikából hozott lemezek és Marlboro cigaretta között.
Csakhogy: a közönségnek az a része, aki nem élt a kommunista érában (s ez egyébként a színpadon szereplő színészek és táncosok nagy többségére is igaz), nem igazán értheti Bigali elvtárs és rendőr „kollégája” (Böjte Sándor) túlbuzgóságát. Mert Bigaliék kétségtelenül túlbuzognak, s ha ez Mészáros koncepciójában kifigurázása akart lenni a rendszer túlkapásainak, akkor az idősebb korosztályhoz tartozó közönségnél ez működhet. Ha viszont nem kifigurázó, „csak csupán” korhű akart lenni vele, akkor némely részeknél Bigali az elveivel és a színpadon való, elnézést, de folyamatos pattogásával bizony egyáltalán nem hiteles, hanem nevetséges, helyenként nem tudni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk állapotot kiváltó figurává válik. S hangsúlyozom: ha Mészáros Tibor rendezői elképzelése a kifigurázást szolgálja, ahhoz nagyon jók az egyszerű, a kor puritánságát tükröző berendezés „falairól” legördülő plakátok, amelyek szintén a „szocialista erkölcsre” nevelnek, és nagyszerű a Trabant 601-es, mint státusszimbólum, a rendszer besúgójának, Samponnak (akit Pál Hunor remekül alakít) a kivagyiságát, a „hatalmát” tükröző járgány színpadra gördítése. De ha nem a kifigurázás volt a cél, hanem a fiatal generációnak akarta Mészáros megmutatni, hogy hogyan is éltek a szüleik, mi is volt abban az időben kis hazánkban, akkor ez így túlságosan erőltetett. Azt az érzést válthatja ki a fiatalokból, hogy ha a rendszer emberei ennyire szánalmasak voltak, mint ez a Bigali, akkor nem volt miért félni tőlük. Mert erőtlenek, gyengék és nevetségesek lehettek. Mi viszont, vagyis azok, akik valamennyit megéltünk az elmúlt korszakból, ha csak a művészet szféráját vizsgáljuk, tudjuk: a három T korszaka azért ennél keményebb, adott esetben félelmetesebb volt, s bizony nem egy-egy kultúrház túlmozgásos vezetője döntött a művészsorsok felett. A problémám az, hogy a darab végéig nem tudtam, s azóta sem tudom eldönteni, hogy a kettő közül melyik lehetett a rendező szándéka.
Ezt leszámítva egyébként az előadás így, karácsony és szilveszter tájékán, a hamisíthatatlan rock and rollal, a Mikit szellemként, sőt, múzsaként segítő Jerry Lee Lewis sokat tapasztalt, dörzsölt, idősödő, de még ereje teljében lévő jampi-figurájával (Szalma Tamás kiváló alakítása), a szülök és a rendszer közötti konfliktust láttatni hivatott jelenetekkel, ahol a „panellakás” vékony falai azt szimbolizálják, hogy a „rendszernek mindenhol füle van”, nagyon a helyén van. Nem ad se többet, se kevesebbet, mint amit egy szórakoztató darabtól elvárhatnánk, ezt a se többet, se kevesebbet viszont a kiváló színészi játéknak köszönhetően mégis magas színvonalon teszi. A Miki bandájához tartozók közül a nőcsábász és szélhámos csókkirályt, Rönét játszó Kiss Gergely Máté, valamint a minden lében kanál Nyírőt, a fiúsan öltözködő, de nagyon is „lányból lévő” önkéntes technikust alakító Sárközi-Nagy Ilona most is hozza a formáját: mindkettejük játéka lenyűgöző. De nagyszerű alakítást nyújtanak a hazánkba eredetileg a szocialista tábor kulturális egységét képviselni hivatott NDK-s cserediáklányok, Hella és Gretchen is (Szakács Hajnalka és Gyurkovics Zsófia) —, hogy azután egészen más sorsra jussanak…
Lenyűgöző a táncosok, a Hajdú Táncegyütteshez tartozó művészek tudása is, amelyet azért is emelnék ki, mert Mészáros darabja igen sok szereplővel, sok táncossal dolgozik, s az, hogy ennyi ember összjátéka ennyire pontos tud lenni, a „beugrásaik” pedig mindig hibátlanok, egyértelműen Katona Gábor koreográfus és asszisztense, Laczó Zsuzsa munkáját dicséri. A táncosoknak és „tanáraiknak” köszönhetően a zenés-táncos részek a darabban végig pörgősek, magával ragadóak, bár a tánckar lányainak arcára néhol több érzelem is kiülhetne… Az pedig, hogy időnként erőltetettek a prózai és zenei részek közötti párhuzamok (Röné tizenöt percig tartó csókrekord-kísérlete meglehetősen banálisan vezeti fel a Csókkirály című sláger szövegét, illetve, a sikertelen cukrászvizsgája felett kesergő Rudi potenciális multimilliomos dzsesszdobos-mivolta is egy hosszú, túlnyújtott jelenet eredménye lesz), a szövegkönyv milyenségéről árulkodik. Amiből, persze, húzni azért lehetne, lehetett volna, hogy a prózai részeknél „ne üljön le” kissé a darab.
A Mészáros Tibor rendezte Made in Hungária összességében tehát élvezhető előadás. Esetleges túlkapásai ellenére is remek időutazást biztosít azok számára, akik tudnak a színpadon felsorakoztatott szimbólumokkal mit kezdeni, képesek azokat a helyükön kezelni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások