A hazájában 2018 márciusában, nálunk pedig most, júniusban mozikba kerülő Franck Dubosc-rendezés, a Szerelembe gurulva című film ismételten azt bizonyítja: a romantikus vígjáték műfajában a franciák verhetetlenek. Az Apollóban június 27-éig megtekinthető film vetítésén jártunk.
A vígjáték egyik érdekességét az adja, hogy a rendező, Franck Dubosc magára osztotta a főszerepet. A sikeres üzletember, a dúsgazdag, nőcsábász és csélcsap Jocelynnek a megformálásakor – aki természetesen az egyéjszakás kalandok híve – így rögtön felmerül a kérdés: vajon a rendező mennyire önéletrajzi ihletettségű filmet alkotott, amikor a forgatókönyvírást is magára vállalva felépített egy minden fenti tulajdonságai mellett ráadásul még szerepjátékos alakot is? Vajon mennyire magából indult ki, amikor úgy döntött: esetleg önmagát is kifigurázva a filmvásznon keresztül veszi górcső alá, hogy meddig is lehet hazugságok és álarcok mögé bújva hódítani?
A film szüzséjének középpontjában ugyanis Jocelynnek az az életszakasza és élethelyzete áll, amikor már jócskán nem fiatalon, de még „tettrekészen” minden egyes hódítást kihívásnak fog fel, s a kihívás számára az, ha más bőrébe bújva tud rabul ejteni egy újabb női szívet. S amikor az édesanyja meghal, a néhai mama kerekesszéke ad alkalmat arra, hogy önmagát egy csinos, a szomszédban élő gondozónő, Julie előtt (Caroline Anglade) mozgássérültnek beállítva, a „székben ülve” kezdjen bele újabb szerepjátékos kalandjába. Igen ám, de a gondozónőnek van egy valóban kerekesszékbe kényszerített nővére, a gyönyörű hegedűművész Florence (Alexandra Lamy), és a húg úgy látja, sokkal inkább nekik kéne összejönniük, mint neki Jocelynnel. Meg is szervezi a találkájukat, s innentől merül fel a kérdés: vajon Jocelyn meddig játszhatja a szerepét, meddig ülhet úgy a kerekesszékben minden egyes randevún, hogy kutya baja a lábának?
Az akár ironikus, akár – a saját rendezés miatt – önironikus és szarkasztikus történet egyfelől, a francia jó minőségű vígjátékok nívójának megfelelően tényleg rendkívül humoros, amely humort a főszereplőkön kívül a csetlő-botló mellékszereplők is biztosítják. Ilyen mellékalak Jocelyn titkárnője, Marie (Elsa Zylberstein), aki a vénkisasszony tipikus kategóriájába sorolandó is lehetne, ha nem lenne egy ponton „kellő vér a pucájában”, hogy úgy valljon szerelmet a főnökének, ahogy… Vagy Jocelyn idősotthonba kényszerült papája (Claude Brasseur), akit látva már nem is kérdés, hogy a fia honnan örökölte nőcsábász vénáját. Másfelől viszont a főhős alakja valóban mélyen elgondolkodtató pszichológiai eset, amit a testvére így fogalmaz meg: „magaddal van bajod, azért bújsz mások mögé”, vagyis, a sikeres felszín mögött Jocelyn esetében tényleg lehet valami nagyon mélyen meghúzódó kisebbrendűségi érzés, bizonyítási kényszer vagy pusztán önismereti hiány, amely arra készteti, hogy sose merje önmagát adni a nők előtt. S hogy ne is gondolkodjék hosszú távú kapcsolatokban. Egészen addig, amíg a kerekesszékes, de sok „ép” nőtársához képest jóval élettelibb, aktívabb, vidámabb és vonzóbb teremtés, Florence nem kerül a képbe. Ő lesz az, aki miatt Jocelynnek érdemes lesz átértékelnie eddigi életvitelét. Hogy erre hajlandó-e, s hogyan hajlandó, arról győződjenek meg személyesen. Szívből ajánlom mindenkinek ezt a remek, francia, szórakoztató, mégis elgondolkodtató vígjátékot!
Gyürky Katalin
Hozzászólások