Megint volt újrakezdés. Új selejtezősorozat, új szövetségi kapitány, új csapatkapitány, új remények. Megint volt égés, megint volt vereség, ezúttal a finnektől (gól: Pukki). Megint van düh, megint van szomorúság, megint van gúnyos, fájó, hitvány kacaj. Alaposan elemeztem a magyar labdarúgó-válogatott hétvégi meccsét, és rájöttem, miért is ilyen sz.r a magyar foci.
Nem akarok senkit visszatartott vizelésre késztetni, rögtön elárulom az okot: egyszerűen mert bénák vagyunk. Mert falábúak vagyunk. Mert böték vagyunk. A böték futballországa. Persze ettől még nem kódolt a kudarc: az életnek megannyi területe van, ahol a böték, a bénák, a buták, a szerény képességűek a csúcsig juthatnak, de fájdalom, a sport nem az a terep. Itt mérnek, itt számolnak, itt eredmény van (illetve nincs). Lehet dumálni, terelni, hazudozni, ígérgetni, a sportban sajna leméretik, mennyit is ér az emberfia tulajdonképpen: ami máshol működik (sz.rként is lekvárnak tűnni), itt nem.
Éppen ez a baj: hogy itt kiderül, mi a helyzet, miként is állunk az Úr színe előtt. Ezért nem megy nekünk ez a foci. Ez a drága jó Rossi edző három nap alatt képes volt (le a kalappal!) egy egész jó szögletvariációt begyakoroltatni a srácokkal: három ziccerünk volt belőle a finnek ellen, de még a kaput se sikerült eltalálni. Mert bénák vagyunk: na ezért, és nem másért fos a magyar foci. Persze van megoldás, a mérkőzés után Lang Ádám hátvéd is megmondta: a helyzeteket be kell verni. Be hát. Naná.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások