A road movie-ként is értékelhető, Achero Maňas rendezte spanyol film, a Normális világ sokkal több egy utazástörténetnél, egy úton levést láttató alkotásnál. Több, mert az utazást nagyban befolyásolják azok a családi körülmények, amelyek tulajdonképpen az út megkezdésére késztetik a szereplőket.
Achero Maňas filmjében adott egy művészcsalád: a bohókás, a társadalmi trendekkel az élemedett kora ellenére is szembemenő Claudia (Magüi Mira) mint anya és mint nagymama, az ő két fia, a rendező Ernesto (Ernesto Alterio) és a zeneszerző és zenész Max (Pau Dura), valamint Ernesto lánya, Claudia unokája, Cloe (Gala Amyach), aki ugyan jogi egyetemre jár, de őt is sokkal jobban leköti, ha festhet és rajzolhat, és ő maga is, a családja is tudja, hogy ebben van igazán tehetsége. Csakhát édesanyja, az Ernestótól időközben elvált Julia (Ruth Díaz) szeretné, ha a lányának lenne egy „normális” szakmája is.
Mindezezek a családot meghatározó tényezők elve több szálon futóvá teszik a film történetét: egyfelől a művészcsalád meg van győződve a saját különlegességéről, arról, hogy ők bizony nem olyanok, mint bárki más. S hogy az a normális, ahogy ők látják a világot, nem pedig az, ahogyan a többség. A volt feleségnek kimondva-kimondatlan valószínűleg ebből a zsenitudatból lehetett elege, amikor a tehetséges, de sokszor habókos, a gyakorlati életben csetlő-botló Ernestótól elválva nehéz helyzetbe hozza a lányukat: Cloe ugyanis ettől kezdve hol a művészfamilia, hol a jóval racionálisabb anyja nyomásának van kitéve.
Az egyetemista lány tehát erős megfelelési kényszerrel küzd mind az anyja, mind pedig az apja és annak családja felé. Azonban nem ő az egyetlen, aki ezzel a kényszerrel kénytelen élni. Maga Ernesto küzd ezzel a leginkább, amikor a hirtelen szívleállásban elhalálozott anyja utolsó kívánságának teljesítési kényszerével szembesül: anyja ugyanis még az élete során azt kérte tőle, hogy ne temessék el, ne hamvasszák el, hanem a holttestét, úgy ahogy van, dobják bele a tenger vizébe.
Igen ám, csakhogy egy holttest vízbe dobása törvénytelen cselekedet. Ernesto azonban úgy érzi, hogy muszáj teljesítenie anyja kívánságát, ezért önkényesen – a hatóságok által üldöztetve – útnak indul a tenger felé. A megfelelési kényszeres lánya, aki a nagyanyja kérését szintén szentnek tartja, vele tart ezen az úton. Az ettől kezdve road movie-ban a holttestet szállító furgonban találkozik, „csap össze” a két megfelelési kényszer: Ernestóé az halott anyja felé, meg a nagyon is elven, hús-vér lánya felé, aki folyamatosan szembesíti az apját azzal, hogy mennyire „járatlan” a való életben, és a lányáé, aki nyilván apját és nagyanyját imádva érzi, hogy teljesítenie kell a nagymamája kívánságát, miközben folyamatosan telefonos kapcsolatban van az anyjával, aki igyekszik visszarántani őt/őket ettől a törvénytelen cselekedettől.
És akkor még nem szóltam arról, hogy Claudia másik fiának, a melegházassságban élő, szintén rendkívül érzékeny Maxnak is megvan a véleménye a bátyja „magánakciójáról”, s tudja, hogy neki is állást kell, kéne foglalnia az ügyben… Azt, hogy Max és végül Cloe anyja, Julia a törvény, vagy Ernesto megfelelési kényszerének, azaz törvénytelen tettének az oldalára áll-e, nem árulom el. Azzal szembesüljenek önök a mozivásznon keresztül. Az önmagában elgondolkodtató irodalmi idézetekkel, Oscar Wild- és Jean-Paul Sartre-bölcsességekkel és filozófiai mélységekkel bőven tarkított spanyol filmet csak a legjobb szívvel ajánlhatom mindenkinek. Az Apolló moziban megtekinthetik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások