Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hivatalos megjelenés előtt olvashattam ezt a regényt és bármit megkérdezhetek a szerzőtől, amit szeretnék, és bevallom, kérdésem van bőven…
Vártam már ezt a keménykötésű, közel négyszáz oldalas könyvet, jobban, mint hittem. 2003 óta újságíró vagy, biztosan emlékszel, már évekkel ezelőtt kérdeztem tőled: Te nem akarsz könyvet írni? Emlékszem a sejtelmes mosolyodra és arra, hogy azt felelted: De, egyszer biztosan fogok. Kivártuk és milyen jól tetted, tettük.
Ez a regény nem egy lektűr, nem könnyen olvasható sztori, aminél falod a lapokat. Ez egy szépirodalmi gyöngyszem, ahol minden szót, mondatot meg kell emészteni, mert szinte oldalanként eléd kerül egy-egy olyan gondolat, ami a húsodba mar. Az első oldalak után megfogalmazódott bennem a kérdés: miért ezt a műfajt választottad? Mi motivált ennek a többgenerációs családregénynek a megírására?
Hordozok magammal egy képtelen történetet úgy negyven éve, ami azóta nem hagy nyugodni. A nagymamám mesélte százszor és ezerszer, mindig ugyanúgy – megingathatatlan hittel, hogy igaz, amit mond. Ez a mese(?) mindig velem volt, és tudtam, hogy ha már a végére járni nem tudok, legalább meg kellene örökíteni. A kiindulópont ez, a tőle kölcsönkapott egyetlen epizód volt, amit nagyon szépen bele lehetett aztán helyezni egy nem hétköznapi család életén keresztül egy egész falu freskójába. Közben egymásnak feszül istenhit és hiedelemvilág, nő és férfi, haladás és maradás, dac és megbocsátás. Olyan mikrokörnyezetet szerettem volna bemutatni, amiben én is felnőttem: ahol háziasszonyok forgatják és tartják össze a világmindenséget, ahol a férfi férfi, a testvérek számíthatnak egymásra, és ha baj van, a közösség összezár. Mindezt érzékenyen, sok humorral és színvonalas nyelvezettel.
Olyan szépen írsz a paraszti létről, a tájról, korhű benne minden, az öltözetek, az eszközök, a gondolatok, de a legszembetűnőbb, hogy a szavak, a szófordulatok, azok, amiket már mi is alig, a gyermekeink talán egyáltalán nem használnak. Honnan volt benned ez a sok tudás, rálátás, megértés a vidék és a múlt felé?
Nem volt nehéz dolgom, mert vidéki vagyok, és mindig az maradok – Debrecenben is. A regény küldetése éppen az, hogy rámutasson, vidéken nem csak szegény földművesek, ijesztő rovarok és kisnyugdíjasok élnek, mert ez hátborzongató előítélet. Egy 600 fős faluban nevelkedtem, ahol minden, de minden volt: remek iskola működött progresszív pedagógiai munkával, önképzőkörök, csillagvizsgáló, mozi, rockbanda, könyvtár, pezsgő kulturális, társasági élet és – gyerekszemmel nézve – tökéletes egyenlőség. Aztán mikor eggyel nagyobb településre költöztünk, hirtelen ott falusi lettem, amikor pedig onnan még annál is eggyel nagyobb helyre kerültem, ott is. A szót sem értettem igazán, mert nekem az a falu volt a leggazdagabb univerzum. Mikor elkezdtem megunni ezt a bélyeget, akkor jöttem rá, hogy ebből akár építkezni is lehetne. Felhasználtam mindent, amit megfigyeltem: a növényvilágtól kezdve a szokásokon és a cigány-magyar együttélésen át a szóhasználatig. De hogy a hangulatát is vissza tudjam adni a régi életnek, két évig Dankó Rádiót hallgattam – nemcsak zenét, hanem mély, tartalmas beszélgetéseket idős, vidéki emberekkel. Azt tapasztalom, aki közelebb van a földhöz, az az éghez is. Mert látja a kertet, a növekedést, a körforgást, közelebbről a pusztulást, ezért egyszerűbben és józanabbul ítéli meg a dolgokat. Ha terem gyümölcs, befőz, ha nem, majd jövőre. Aggódik, persze, aggódik, de elfogadja, az egész részei vagyunk csupán, és nem ágál, mert tudja, hogy ez a rend. A vidékiekben gyakran több az alázat az élet felé.
A regényről:
Egy kislány Ében Laura szemén keresztül ismerhetünk meg egy családot, jobban mondva egy egész falut, az ottani történéseket, amit még senki sem mesélt el, és amiről talán jobb lett volna nem is tudni. Számtalan fontos szereplővel találkozhatunk és lehetetlen, a kor szellemével ellentétes történések tanúi lehetünk. Például annak, ahogyan egy családanya hölgyet nevel a lányából Szentjakabon, párhuzamosan azzal, hogy a házi kecskével szemben is különös figyelemmel viseltetik. Álmokat, képzelgéseket látunk, és végül megértjük az összefüggéseket, történetesen az olyan prófán dolgokat is miért alszik egy második feleség a földön. Számomra a regény csodája a nyelvezetében rejlik.
Neked miről szól a regény? Mennyire vagy benne te? Hol vagy benne te?
Arról szól, hogy minden nehézség tanít – mert mindenki annyit kap, amennyit elbír. A történet narrátora egy tizenkét éves gyerek; az ő koraérett látásmódján és finom szókészletén keresztül bomlik ki egy egyrészt sokszínű, másrészt ijesztő valóság, ami maga az élet. Rácsodálkozás szépre és csúfra. Laura története nem az én történetem, de ugyanúgy érteni akarja a legapróbb részleteket is, ahogy én: legyen mindenre magyarázat, legyen mindennek neve. Ehhez magát újra mindig megszülő kíváncsiság szükséges, türelmes szemlélődés és aprólékosan rögzített megfigyelés. A karakterekbe annyit szórtam csak magamból, amennyi beléjük fért: például a könyvek és a jó ételek iránti rajongást, a hitet, a gyermekért való küzdelmet.
Ha nem a te neved volna a borítóm és csak részleteket olvasnék, az is hihetném, ezt Szabó Magda írta, vagy lehetne akár egy Móricz Zsigmond regény is. Neked kik a kedvenc íróid? Ki inspirált?
Azzal együtt, hogy Szabó Magda legfőbb írói erényének a nyelvi igényt tartom, a témaválasztásai távol állnak tőlem. (Hozzá hasonlóan sosem tudnék például a városról írni, mert engem a város mint téma egyáltalán nem érdekel). Stílusos és elegáns, mint egy zsabós selyemblúz, éppen emiatt azonban számomra kissé merev és vértelen. Ne hangozzék tiszteletlenül a jelző, de nála jóval vagányabb szerzők inspiráltak: Márquez áradása, Faludy polgárpukkasztó életösztöne, a svéd Fredrik Backman nagyvonalú játékossága, a kortárs hazaiak közül Gerlóczy Márton pontossága és szintetizáló fekete humora. A klasszikusok közül Móricz Sáraranya vagy Nyirőtől az Uz Bence például remekmű. Sok regényt – köztük kötelező olvasmányokat is – félbehagytam; a maiakat főként a nyelvi igénytelenségük miatt.
Mit jelentett neked ennek a regénynek a megírása?
Megérkezést. Rég tartoztam vele magamnak, mégsem tudtam volna hamarabb megírni, mert nem álltam készen rá. Írástechnikailag igen, de élményanyagban nem. Rengeteget olvasnom és még többet élnem kellett ahhoz, hogy egyáltalán le merjek ülni, és magabiztosan el tudjam kezdeni. Nagy találkozás volt az írás a szerepek nélküli saját magammal is, mert a történetvezetés közben nem voltam senkinek a gyereke, az anyukája, a barátja, az ellensége, hanem egy voltam azzal, aki valójában vagyok – aki talán semmi máshoz nem ért, csak ahhoz, hogy leírja a világot, amit megfigyel. Nagy csendekben jönnek csak el ezek az igazán emelkedett pillanatok, de ha az emberek többet vállalnának a maguk csendjéből, önmagukat is jobban megértenék és világosabban látnák a saját történetükben.
Nos, ez a gondolat is olyan, amit magával vihet az olvasó, és a regényben is számtalan hasonló felsejlik. Szerinted kik lesznek az olvasóid? Kinek ajánlod?
Az Utolsó utca, utolsó ház nem vízparti olvasmány. Ahogy én magam is napokig csiszoltam néha akár egy-egy bekezdést, úgy az olvasót is meg fogja dolgoztatni a szöveg. Viszont sokakban éppen erre van indíttatás, hogy belehelyezkedve egy másik világba, elidőzhessenek, szabadon gondolkodhassanak, hozzáadhassák a saját benyomásaikat akár egyetlen olvasott szóhoz is. A karakterek szerethető “ismerősök”, akiknek a különbözőségére nagyon könnyű volt villódzó párbeszédeket építeni. Lesz sírás, nevetés ugyanúgy. És bár utalások szintjén tetten érhető az idő és fellelhető a helyszín is, kifejezetten ügyeltem rá, hogy a kor történelmi sajátosságai vagy épp politikai jegyei még véletlenül se nyomhassák agyon a lényeget. Hiszen az élet ezek felett zajlik. Mindenkinek ajánlom, aki szívesen sétál egy gyönyörű vidék ismeretlen utcájában, és úgy benézne egy régi ház ablakán. Csak aztán meg ne lepődjön…
A regény olvasása közben hasonló érzéseim voltak. Kellett idő, hogy belém szivárogjanak a gondolatok és kellett nyugalom, hogy „megéljem” az írásod szépségét.
Akinek felkeltettük az érdeklődését ITT tudja beszerezni az Utolsó utca, utolsó ház című regényt.
Hozzászólások