Talán a kultikus Schindler listája óta nem készült olyan, témájában rendkívül erős és hatásos film a zsidómentésről, mint a napokban a hazai mozikba került Egy élet című alkotás. A James Hawes rendezte film arról a brit Schindlernek is nevezett londoni brókerről, Nicholas Wintonról szól, aki 1938 és ’39 között 669 gyereket mentett meg a koncentrációs táborok fogságától és az ott rájuk váró szinte biztos haláltól. A megható film Sir Nicholas Winton lánya, Barbara életrajzi regénye alapján készült.
A két különböző időben – a II. világháborút megelőző egy évben és 1988-ban – játszódó történet éppen a két idősík összejátszatásával válik rendkívül hatásossá: ha ugyanis Wintonnak csak a II. világháború előtti ténykedését – a prágai zsidó gyerekeket Londonba menekítő akcióját, azaz ezt a minden kétséget kizáróan rendkívül hősies cselekedetét látnánk -, nem értenénk meg azt a lelki tusát, amit egy ilyen tettet végrehajtó ember az élete hátralévő részében magában megvív. Ezért először nem a fiatal, Prágába érkező Nicky-vel ismerkedünk meg, hanem a majdnem ötven évvel későbbi idősebb úrral, aki látszólag tökéletes és kényelmes életet él londoni úszómedencés házában a feleségével, ám amikor vele együtt belépünk a dolgozószobájába, azonnal összetörik a látszólagos idill. Winton ott rejtegeti ugyanis azt az ekkor még számunkra rejtélyes, T. C. monogrammal ellátott, bőrkötéses emlékkönyvet, amelyben az egykoron kimenekített, illetve kimenekítendő gyermekek listája és a fennmaradt személyes irataik rejlenek.
Ezt a szent ereklyeként őrzött könyvet fellapozva vezet bennünket vissza ez a csodálatosan fényképezett film a II. világháború előtti évbe, amikor Winton – egy szakmai útja során – találkozik a prágai állapotokkal. Az éhező, fázó, utcán alvó, a Szudéta-vidék német elfoglalása után Prágában még nyugalmat remélő zsidó családok sokaságával, akiket látva – a Csehszlovákiában élő barátaival, többek között T. C-vel, azaz Trevor Chadwickkel (Alex Sharp) – elhatározza, hogy a nácik üldöztetése elől – amely nyilván hamar Prágát is eléri – Londonba, nevelőszülőkhöz menekíti a zsidó kicsinyeket. Abban a reményben, hogy később majd újra egyesülhetnek a Prágában maradt – felnőtt – családtagjaikkal.
Azt hihetnénk, hogy egy ilyen rendkívüli cselekedet után – Winton és a barátai nyolc vonattal összesen 669 gyermeket menekítettek át Londonba – teljes mértékben elégedett lehet az az ember, aki ezt véghezvitte. Hisz nem véletlenül szoktuk a Talmudból idézni, hogy „aki egy lelket megment, az egész világot menti meg”. Ezt Wintonék pedig 669-szer tették meg. Igen ám, de a nagyszülei révén szintén zsidó származású Winton – derül ki Anthony Hopkins lenyűgöző játékából – nem ebben a mondásban, hanem egy másik – héber eredetű – axiómában hisz. Mégpedig abban, hogy „ne kezdd el, ha nem tudod befejezni”. S úgy érzi, hogy a kilencedik vonat elindulásának meghiúsulása miatt – 1939. szeptember 1-jén, a háború kitörésének napján ez a szerelvény már nem futhatott ki a prágai vasútállomásról – nem fejezte be azt, amit elkezdett. Hisz az ezen a vonaton tartózkodó kétszázötven gyermeket már nem tudta megmenteni. S azóta is ez kísérti. Ez a be nem fejezett tett nyomasztja nap mint nap.
A film azonban nem áll meg Winton önmarcangolása okainál, hanem a fordulatot is megmutatja, amelynek révén ez a lelkiállapot, ha teljesen nem is, de némileg enyhülni tud. A brit média ugyanis „ráharap” a történtekre. Hogy hogyan és milyen formában, azt nemcsak azért nem árulom el, mert nem szeretném a film talán legszívbemarkolóbb részeiről lerántani a leplet, hanem azért sem, mert az, hogy hogyan fogadja ezt a „médiafelhajtást” ez az úr, szintén annyi mindent elárul a személyiségéről, hogy az önmagában felér egy pszichológiai látlelettel.
Csak annyit szeretnék – kissé titokzatosan – jelezni, hogy a média hatására „sokszorozódott meg” Winton és a felesége családja, illetve, hogy ennek hatására figyelt fel rá II. Erzsébet királynő is, aki 2003-ban lovaggá ütötte a férfit a II. világháború előtti cselekedetéért.
Winton – az őt segítő társaival és barátaival ellentétben – egyébként nagyon szép kort ért meg. 2015-ben, 106 éves korában hunyt el. S akkorra talán már sikerült odáig eljutnia, hogy ne a fent említett második, hanem az első szólásmondásban higgyen, és legyen büszke arra, amit tett. Annak a 669 gyermeknek a megmentésére, akik később neki köszönhetően válhattak apává, anyává, nagyapává és nagymamává.
Aki kíváncsi rá, hogy hogyan volt ez a lenyűgöző tett a II. világháború küszöbén lehetséges, nézze meg a lebilincselő Egy élet című filmet. Ám egy csomag papír zsebkendőt nem árt, ha bekészít maga mellé.
Gyürky Katalin
Hozzászólások