Az Ennél csak jobb jöhet című filmről – Gyürky Kata írása
A leginkább az Életrevalók című filmjével befutott rendezőpáros, Éric Toledano és Olivier Nakache így, az év vége tájékán egy újabb szociálisan legalább olyan érzékeny alkotást „küldött” az európai mozikba. Ahogy az Életrevalók esetében, a rendezők itt is egymással homlokegyenest ellenkező nézeteket valló szereplőket hoztak össze annak érdekében, hogy humoros formában ugyan, vígjátéki keretek között, de égető társadalmi problémákra hívják fel a figyelmet. A filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
A film két, kétségtelenül zseniális jelenettel indít, amellyel eléri, hogy azonnal jól szórakozzunk, ugyanakkor a szívünk is facsarodjon a látottakon. Az alkotás első képkockáin 1976-ig visszamenőleg, egészen napjainkig francia miniszterelnökök újévi köszöntőjéből játszanak be egy mondatot, és láss csodát: a mondat minden esetben ugyanaz. „A nehéz időszak áll előttünk” így, a folyamatos ismételgetésével válik humoros, mégis elgondolkodtató szlogenné: ha már jó négy évtizeddel ezelőtt is folyamatosan azt sulykolták belénk, hogy még egy kicsit nehéz lesz ugyan, de majd a következő generációknak talán már jobb lesz, egy idő után az ember ezt már nem tudja komolyan venni. S ehhez képest jön az újabb képsor: a 2019-es Black Friday akció az egyik párizsi bevásárlóközpontban, ahol — épp arra reflektálva, hogy soha nem lesz jobb, tehát „élj a mának” —, egyszerűen már nyitás előtt szét akarják szedni az elektronikai cikkeket árusító üzletet a mindenféle racionalitást nélkülöző, vásárlásmániába belezüllött és belezüllesztett vásárlók. Például az az Albert (Pio Marmaї) is, aki akciós áron kíván megvenni, majd felárral továbbadni egy lapostévét a film másik férfi főszereplőjének, Brunónak (Jonathan Cohen), ám amikor odaér hozzá az áruval, kiderül: a vásárlásmániás, adósságspirálba keveredett Brunónak épp elárverezik a házát…
A piti nyerészkedő Albert-nek és a meggondolatlanul költekező és nincstelenné váló Brunónak azonban épp itt, a Black Friday alatt ismerjük meg az ellenpólusát: annak a Cactusnak (Noémie Merlant) a személyében, aki a klímaaktivista csoportjával a túlköltekezés és a túlfogyasztás, tágabb értelemben a bolygónk megmentése érdekében tüntet épp az olyan akciók ellen, mint amilyen a Black Friday. S a kétféle „csapat” össze is keveredik: Albert és Bruno rájön, hogy némi önkéntes munka ellenében a csoporthoz csapódva az aktivista tüntetőket támogató gazdagok adományaiból nekik is csurran-cseppen, így legalább a napi betevőjükhöz ily módon hozzájuthatnak.
A rendezőpáros ennek a két pólusnak a találkozását egy zseniális szófordulat-párral is leképezi, amelyből a francia szöveget tökéletesen visszaadó magyar szinkronnak hála mi is részesülünk. Ami ugyanis a pitiáner nyerészkedő Albert és Bruno számára lopott áru, az a klímaaktivisták számára — legyen az közeli lejáratú ételféleség, a tehetősek megunta bútordarab vagy könyv — nem más, mint mentett cucc. S ezzel a két oldal szemléletbéli különbsége is azonnal érzékelhetővé válik: amíg Alberték az utolsó, és a legócskábbnak gondolt dologból is pénzt akarnak csinálni, vagyis csak és kizárólag az árut látják benne, addig az aktivisták épp azon vannak, hogy elsősorban ne a pénzzel mérjék a dolgokat: jó nekik a mások által levetett, kidobandónak ítélt cucc is, csak hogy meg lehessen menteni, csak hogy ezek helyett ne kelljen azonnal — feleslegesen — újabb dolgokat vásárolni.
Persze nagy kérdés — és tulajdonképpen ezt járja körbe a francia rendezőpárosnak ez az alkotása —, hogy lopott áru és a mentett cucc képviselői mennyire tudnak egy platformra kerülni. Átformálható-e az Albert-félék gondolkodásmódja azáltal, hogy közel kerülnek egy klímaaktivista csoporthoz, főleg úgy, hogy ide is az azonnali szerzés, a nyereségvágy viszi őket. Nos, ahogyan az Életrevalók esetén a jómódú, mozgásképtelen úr és az egyszerű szemléletű, műveltségben és anyagi lehetőségekben a foglalkoztatójától fényévekre lévő, de csupaszív gondozó találkozása igencsak pozitívan sült el, ebben a filmben azért nem ennyire egyértelmű minden. Ami — teszem hozzá — tovább emeli az alkotás nívóját. Azt persze itt nem fogom elárulni, hogy mennyiben tud ez esetben a közeledés megtörténni, csak annyit jelzek, hogy a csinos Cactus iránt érzett — mindkét szélhámos férfiban azonnal kialakuló — vonzalom nagyban segíti az egy oldalra kerülésüket.
Amit ez esetben — zseniálisan beleszőve a történetbe — épp a Covid fog segíteni. Hogy hogyan, arról győződjenek meg önök. Éric Toledano és Olivier Nakache vígjátékában most sem fognak csalódni, hangsúlyozom: azért sem, mert a remek fordulatokkal és valóban kacagtató jelenetekkel telitűzdelt alkotás most is komoly társadalmi mondandóval bír.
Gyürky Katalin
Hozzászólások