Ha csak annyit mondok, hogy film a filmben, azzal még keveset közöltem. Ha azt állítom, hogy könyv a filmben, már közelebb járok az igazsághoz. Ha pedig azt is elárulom, hogy ez egy valóban megtörtént, tragikus esemény előszobájának ismertetése, azzal talán a legújabb Quentin Tarantino-film, a Volt egyszer egy Hollywood egyik legfontosabb szegmensét érintem.
A film a filmben- helyzet említése azért tűnik kevésnek, mert az, hogy itt egy kiégett, pályája zenitjén rég túllévő színész, Rick Dalton jobb híján egy westernfilmben kénytelen szerepelni, és Tarantino alkotásának jó részét ennek a westernnek a forgatása teszi ki, alapvetően nem nagy truváj. Hisz láttunk már sok olyan filmet, ahol egy másik film forgatása is része a sztorinak. Ám az a jó, hogy ez a film a filmben-szituáció csak az alapja Tarantino a napokban mozikba kerülő, szám szerint 9., és ismét zseniális alkotásának, ahol a csakis szuperlatívuszokkal illethető Leonardo DiCaprio alakítja Rick Daltont. Azt a színészt, akinek a westernfilm-forgatáson kívül, sőt, aközben is az a legfontosabb elfoglaltsága, hogy önmagát odalett tehetsége, s ebből fakadó feleslegessé válása miatt hol szidja, ócsárolja, hol pedig a könnyekig hatódva sajnálja.
Önsajnálata természetesen zseniális jeleneteket eredményez: nemcsak azért, mert itt DiCapriónak a westernfilm-forgatás miatt folyamatosan váltogatnia kell két karaktert: a westernfilm-bélit és az életbéli színészét, hanem azért is, mert kiderül, egy szintén western történetet is azért olvas el – lásd könyv a filmben –helyzet -, mert a kötet kivénhedt lóugratójában is önmaga keserű sorsát látja viszont. És bőg, folyamatosan, még olvasás közben is. De könnyekig hatódik akkor is, amikor a híres menedzserrel tárgyalva, akit nem más, mint Al Pacino alakít, filmrészletek formájában idézik fel a szebb napokat látott karrierje állomásait, amely bejátszásoknál a Tarantino-rajongók egyszerűen tobzódhatnak: az életművet kicsit is ismerők a filmbetétek láttán azonnal ráismerhetnek a legnagyobb Tarantino-filmekre illetve forgatókönyvekre, például a személyes kedvencemre, a Becstelen brigantyk-ra, vagy az Alkonyattól pirkadatig bizarr szüzséjére.
S ha valaki emlékszik ezekre a filmekre, s ismeri Tarantino stílusát, az tudja, hogy a mester eddigi alkotásai főleg a dialógusok terén voltak rendkívül erősek. Itt azonban – s ezzel nagyot újít a saját művészetén belül is – Tarantino „rámegy” a nagymonológokra. Leonardo DiCaprio Rick Daltonként itt számtalan helyzetben csak önmagával tárgyalja ki saját nyomorult életét, pedig van egy társa a filmben. A másik színészóriás, a Brad Pitt alakította Dalton-kaszkadőr, Cliff Booth, csak hát őt a korábbi életeseményei és a western-forgatáson tanúsított botrányos viselkedése miatt épp eltávolították a színészbarátja mellől és ebből a filmes projektből. Így ő is monologizálni kénytelen, illetve egyedül autókázni Los Angeles utcáin, ahol mit ad Isten, mivelhogy a ’60-as évek végének Amerikájában járunk, belebotlik egy bombázó hippi lányba, Pussycatbe. (Margaret Qualley). S Cliffnek ebből az ártatlannak vélt találkozásából származik Tarantino filmjében minden további baj, amit egyébként a hippi lány személyes bosszújaként is felfoghatunk, mivel Cliff – bár hazaviszi a „hippi farmra” a lányt – minden filmes klisét lebontó módon, tehát „tarantinósan” viselkedik vele, amit a lány persze zokon vesz.
S ezzel elérkeztünk a valóban megtörtént tragikus esemény előszobájához: 1969 augusztusát írjuk, amikor is 9-én, épp ötven éve, brutális kegyetlenséggel meggyilkolták Roman Polanski feleségét, az akkor huszonhat éves, tehát még csak befutni készülő, gyönyörű filmszínésznőt, Sharon Tate-et (Margot Robbie). Aki ráadásul ekkor épp Polanski gyermekét hordta a szíve alatt, nyolc hónapos terhes volt, s akinek a házában tartózkodó barátai sem úszták meg élve az akkor hírhedt Manson-banda mészárlását. Ám mivel Tarantino Hollywood fénykorát idézi meg, már nem is csodálkozunk, hogy Rick Dalton pazar háza épp Polanskiék villájával szomszédos. Tarantino filmjének utolsó napja azonban nem 9-e, hanem 8-a, amikor is nem Mansonék, hanem a hippik azok, aki „meglátogatják” Rick Daltonékat. S az egy dolog, hogy a film utolsó húsz percének brutális kegyetlensége megint abszolút módon és tagadhatatlanul Tarantino, de valamiért 9-éig ez a brutalitás mégsem megy el.
Csak az odavezető utat láttatja, egyszerűen fenomenálisan. Nemcsak azért fenomenálisan, mert a rendező a tőle megszokott módon a humort sem hagyja ki a szörnyű élethelyzet ábrázolásából, hanem azért, mert ettől kezdve akár napokon keresztül azon gondolkodhatunk, hogy vajon tényleg ez előzte-e meg a Tate-gyilkosságot, tehát, hogy vajon a valóságot láttuk-e ezeknél a képsoroknál, vagy csak egy filmet. Nem, nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám, hogy egy film(részlet) mindig fikciós. Persze, tudom, csak hát Tarantinóról van szó, aki, ha DiCaprio jeleneteivel ennyire össze tudta vegyíteni egy színész valódi és filmvászonbéli életét, akkor én már semmin se lepődöm meg. Azon sem, ha egy-két filmes geggel felturbózva, valóban ez történt volna ott és akkor, 1969. augusztus 8-án éjjel, Hollywoodban. Javaslom, nézzék meg, és döntsenek a saját belátásuk szerint, hogy hol is van az igazság. Ne számítsanak pörgős filmre, elgondolkodtatóra annál inkább. Ígérem, hogy feledhetetlen két és fél órában lesz részük. Tarantino legújabb filmjét keressék az Apolló moziban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások