Bátran kijelenthetjük, hogy a Terézanyu pályázat évről évre tabu témákat feszegetve nők százait sarkallja írásra. Vannak, akik megírják a történetüket, és beküldik, majd ha szerencséjük van, bekerülnek az első harminc közé és részt vehetnek a díjátadón.
Mások megírják élettörténetüket, de nem küldik be, mert nem hiszik el, hogy akár ők is ott lehetnek a kiválasztottak között. Nos, vannak, akik nem írnak, csak olvassák a műveket, és olyanok is akadnak, akikhez el sem jutnak ezek az információk. Mégis mindannyian sorsközösségben élünk. Ők is olyanok, mint mi: megélik, megharcolják a mindennapjaikban a női szerepekhez társuló sztereotípiákat.
Lássuk csak. Vagyunk mi, két anyuka az óvodából, akiknek a gyermekeit véletlenül egy szekrénybe sodorta az élet. Lassan két éve járnak a lányok az óvodába, és hol reggel, hol délután össze-össze futunk az ovi udvarán, vagy a parkolóban. Váltunk pár szót, de mélyreható beszélgetésekre nemigen jut idő. Próbálunk közös programokat is szervezni a gyerekeknek, ekkor lehetőségünk van beszélgetni. A „Ti már egyedül öltöztök?” vagy „ A te lányaid szoktak hisztizni?” na és a „Hol vetted ezt a cicás sapkát? típusú kérdésekre adott válaszok mellett azért megtudjuk egymásról, hogy vezető beosztásban dolgozunk mindketten, és, hogy a munkahelyi nyolc óra, az sohasem nyolc óra. Majd berobban az életünkbe a Terézanyu pályázat. A facebookon látta, hogy én is megosztottam, beszélünk erről is. „ Én írtam!” mondja, akkor még bátortalanul. Ismét egy közös pont az életünkben. Megbeszéltük, hogy elküldjük egymásnak az írásainkat. Na, ekkor csapódott be tompa puffanással a döbbenet.
„Senki sem látja, amikor sírva alszol el, mert úgy érzed nem vagy jó anya, mert nem tudod megcsinálni Babócát kartonpapírból, mert aznap sem volt idő, vagy mert úgy érzed, hogy sokkal többre is képes lennél a munkahelyeden, de nincs lehetőséged kibontakozni a körülmények miatt. És miközben próbálsz jókedvűen társasjátékozni azon jár az agyad, hogy altatás után még mi mindent kell majd még csinálnod, hogy felkészülten tudj prezentálni másnap és mint nő meg tudd állni a helyedet, mivel a managerek nagy része férfi. Más a TV-re, én a mosógép ill. a szárító hangjára alszom el, mivel a gyerek csakis a kedvenc tütü szoknyáját hajlandó másnap felvenni az oviban ami a szennyesben hever tele ételfoltokkal. És milyen anya lennék ha ezt nem tehetné meg.”
“A délutáni értekezleten történt, hogy fél szemmel a lenémított telefonomat figyeltem, mert amikor 8-kor leadtam a kislányomat az oviban tudtam, hogy ma nem lesz könnyű napja. Éjjel elég sokat köhögött, sajnáltam nagyon, mindent elkövettem, hogy nyugalmasabb legyen az éjszakája, nagy párna a feje alá, hátsimogatás. Hajnalban kénytelen voltam köhögéscsillapító cseppet adni neki, mert már sírt is. Sírás után orrszívózás porszívóval, kínlódás. Apa meg, azt sem tudom, melyik hotelben alszik Budapesten – gondolom nyugodtan-, mert két napos megbeszélésen vesz részt. Aludnom nem igazán sikerült, mert miután a köhögő roham alábbhagyott elkezdett a mai feladatokon pörögni az agyam, szóval fenn maradtam. Reggel, amikor belenéztem a tükörbe szinte megrémültem magamtól, a szemem alatti karikák beszédesebbek voltak mindentől. Tudva azt, hogy a kicsinek az lenne a legjobb, ha minél tovább pihenne és itthon teával és keksszel pizsiben töltené a napot velem, elkezdtem ébresztgetni. A bűntudat mardosta a szívemet, amikor nyöszörögve átfordult a másik oldalára. Nem adtam fel. A pörgős szoknyával kecsegtetve próbáltam energiát csepegtetni belé, de hiába próbálkoztam. Fogtam az alvó gyereket és takaróstól együtt lecipeltem a nappaliba és bekapcsoltam a tv-t. Hátha a mese felébreszti. Villámgyorsan felöltöztem, és kiválasztottam egy pörgős szoknyát, és a harisnyával és egyéb ruhadarabokkal, mint egy félőrült parádéztam előtte, hogy minél jobb színben tüntessem fel a mai ovit. Nagy nehezen sikerült rávennem az öltözésre, de a harisnyát és a pólót természetesen ki kellett cserélni, majd miután semmilyen egészséges reggeli nem volt megfelelő számára, kentem egy mogyorókrémes kenyeret, mely természetesen a szoknyán landolt. Nem tudom szavakba önteni azt az érzést, amikor a hajszárítóval szárítom a tütüszoknyát 10 perccel a tervezett indulási idő után. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy gondos anyukaként viselkedjek, és ne üvöltsek a tehetetlenségtől. Szégyen –nem szégyen megkönnyebbültem, amikor kitettem az oviban. Az óvó néninek csak megemlítettem, hogy „kicsit köhögött” aztán már ott sem voltam.”
És ekkor történt! Megláttuk egymást. Nem a mindig makulátlanul jólfésült kosztümös, rohanó, telefonnal a kezében gyereket öltöztető dolgozó anyát, hanem a nőt, aki olyan, mint mi magunk. Fellélegeztünk! Nem vagyunk egyedül, csak ezt eddig nem vettük észre, nem tudtuk. Jött a válasz email. A Tárgy még mindig: „Terézanyu”:
“Hallod ennél már csak az durvább, amikor még adsz egy adag Nurofent is, hogy nehogy lázas legyen és tovább bírja az oviban.”
Erre csak délután tudtam válaszolni. Senki nem tudott elmenni a gyerekért csak én, és még volt egy megbeszélésem, ami halaszthatatlan volt, így nem tudtam mást tenni, csak bevinni a gyereket az irodába . Elrejtettem a paraván mögé és ő a padlószőnyegen hasalva színezett. Azt kértem az ötévestől: “Kicsim, anyának most nagyon fontos dolga van, ne gyere ki, amíg a nénivel beszélgetek, Rendben? “ Lefotóztam és mosolyogva küldtem el a fotót az új barátnőmnek, tudtam, hogy ő viccesnek találja majd, és nem arra gondol: “Hát ez meg milyen anya!”. Efelől szemernyi kétségem sem volt. Hisz ekkor már tudtam, hogy ő olyan, mint én. Nem gonosz, felelőtlen, vagy önző, hanem egy nő, aki igyekszik a társadalmi elvárások állította mércét megugrani és közben jó anya, társ, főnök, barát és ember lenni.
Megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Azóta sokat beszélgettünk erről, őszintén, alakoskodás nélkül. Felszabadító, vigasztaló és örömteli érzés, hogy nem vagyok egyedül. Látva a pályázatok történeteit ez csak megerősít. Így sokkal könnyebb. Erről írni kell, és meg is kell mutatni minden nőnek, hogy mindenkihez eljusson a felismerés, hogy nincs egyedül. A “Miért dolgozol?” témájú pályázat óta másképp látom magam, és a hozzám hasonlókat. Azóta már felismertem a valóságot, hogy mi nők –akár így, akár úgy- de mindannyian Terézanyuk vagyunk.
Papp Csilla
Összefoglaló a Terézanyu díjátadóról ITT!
Hozzászólások