Talán a híres Csokoládé című film óta nem láthattunk olyan mozit, ami ennyire direkten az ízlelőbimbóinkra szeretne hatni, mint a nemrég a magyar mozikba került, Anh Hung Tran rendezte A szenvedély íze című francia film. Ráadásul ennek is Juliette Binoche az egyik főszereplője. De hogy kinek a főztje hat kire, az már nem annyira egyértelmű, mint ahogyan az annak idején az édességeivel csábító szépasszony esetében a Csokoládéban volt.
Ebben a sztoriban ugyanis ketten is főznek. Egy ódon kastélyban, 1855-ben járunk A szenvedélyes ínyenc című, Marcell Rouff írta regény ihlette filmben, ahol immár húsz éve együtt alkot a konyhában a gasztronómia Napóleonjaként emlegetett Dodin (Benoit Magîmel), és a szakácsnő Eugénie (Juliette Binoche), aki a férfi számára jóval több egy konyhai segítőtársnál. Kimondva-kimondatlan egy párt alkotnak, szó szerint, ugyanis azt, hogy nemcsak a konyhában értik meg jól egymást, Dodin gyönyörű szóvirágok formájában folyton közli is velünk, azonban Eugénie nem kevéssé bravúros válaszai némiképp mindig visszarántják a földre a láthatóan a szerelemtől a fellegekben járó férfit. Például az ilyesfajta Dodin feltette kérdésre, hogy „megengedi, hogy ma kopogtassak az ajtaján?”, a nő így felel: „próbálja meg, hogy nyitva találja-e”.
Ezt az fajta, önmagában rendkívül izgalmas felállást, amikor egy férfi éveken át ostromol egy nőt, aki adja is magát, meg nem is, a rendező ennek a két embernek a gasztronómia iránti szenvedélyével teszi még érdekesebbé. Sőt, az ízek orgiáját látva, ami itt végig meghatározza a történetet, azt kell mondjam, hogy még pikánsabbá.
Kezdetben ugyanis azt gondolhatnánk, hogy a férfi ragaszkodása a nőhöz itt főleg annak főzni tudása miatt ennyire erős. Azaz, hogy a klasszikus eset forog fenn, mely szerint egy férfihez a gyomrán át vezet az út. Az ugyanis kétségtelen, hogy Eugénie remek szakácsnő, hisz még nekünk, nézőknek is – ahogyan az a Csokoládé esetében is volt – egyszerűen csorog a nyálunk azon ételköltemények láttán, amik megszületnek Eugénie keze nyomán. Olyannyira gondolhatjuk így, hogy amikor Dodinhez vendégségbe érkeznek a barátai, Eugénie soha nem ül le közéjük, mert úgy érzi, a konyhában a helye, hogy ne csak Dodint, de minden férfivendéget elkápráztasson az ételeivel.
Igen ám, de amikor Eugénie-n rejtélyes betegség tünetei jelentkeznek, ez a fenti elmélet is megdőlni látszik. Dodin ugyanis mindent megtesz a szerelme egészsége érdekében, és teljes mértékben átveszi a konyhában az uralmat: már ő lesz az, aki a szerelmére főz. Remélvén, hogy Eugénie a tápláló ételektől megerősödik, illetve, hogy a nőhöz is a gyomrán keresztül vezet az út, s egyszer az ételek tálalása közbeni sűrű lánykéréseire végre igent mond a szerelme.
Azt, hogy ez megtörténik-e, ez esetben nemcsak a spoilerezés elkerülése érdekében nem árulom el. Hanem azért sem, mert a filmnek nem ezt a momentumát tartom a legfontosabbnak. Ez ugyanis csak egy mellékszála annak a rendkívül izgalmas párkapcsolati dinamikának, amit a rendező a finomabbnál finomabb ételek iránti – mindkét főszereplőnél meglévő – szenvedélyen keresztül elénk tár. Az az érzésünk támadhat a rengeteg finomság elkészítésének aprólékos bemutatása láttán, hogy valahol mindez leképezi Dodin és Eugénie közel sem mindennapi viszonyát is: egy-egy étel elkészültének minden egyes lépése mintha Dodin közeledésének újabb állomása volna Eugénie felé, aki viszont mintha mindig kívánna még egy fűszert, még egy összetevőt az adott „ételhez”, azaz a kapcsolatukhoz. Mintha valami mindig hiányozna neki, ami visszatartja attól, hogy végleg átadja magát a férfinak.
Ami azért is érdekes, mert 1855-ben járunk. Azaz a női emancipációnak még se híre, se hamva. Tehát „férfiuralmat” várnánk, ám – jövünk rá kb. a történet felénél – itt egy az egyben a nő irányít. Mintha a Dodin idézte Szent Ágostontól származó bölcsesség kövét, mely szerint „meg kell tanulnunk vágyakozni az iránt, ami már a miénk,” ő hordozná a zsebében. És hogy mennyire igaza van, azt a film tragikus fordulata – amibe itt szintén nem avatom be önöket mint potenciális nézőket – még inkább alátámaszt.
Amit viszont már a Csokoládé befogadásakor is megtanulhattunk, az erre a filmre is igaz: vagy ne üljünk be rá éhesen, vagy vigyünk magukkal valami finomat. Nem nagyon lehet ugyanis kibírni evés nélkül ezt a több mint két órás filmet, vagy ha igen, akkor csak folyamatos vágyakozással azon ízek mihamarabbi megízlelése iránt, amelyek a vásznon folyamatosan szembejönnek velünk. Amely ízeknek lehet, hogy valamennyire már a birtokában vagyunk, de annyira biztosan nem, ahogyan a franciák. Vagyis a filmnek erre a szegmensére is igaz: meg kell tanulnunk vágyakozni az iránt, ami már a miénk. Csak annak egy magasabb szintje iránt.
Ki ne hagyják tehát Anh Hung Tran filmjét. A gasztronómia és a szerelem szenvedélyének magas fokával szembesülhetnek általa. Sőt: e kettő ötvözésének művészi bravúrjával.
Gyürky Katalin
Hozzászólások