Sokan, egyszerűen nem merik, vagy éppen nem tudják kinyilvánítani a fájdalmukat, még akkor sem, ha egy olyan személy távozik az életükből, akinek a hiánya darabokra szakította a szívét. Mások pedig hónapokig csak nyugtatóval tudják álomra hajtani a fejüket. Nem vagyunk egyformák, csak az érzés azonos.
Sajnos, egyszer az életében mindenki találkozik ezzel a fájdalommal, ami semmihez sem mérhető. Úgy, ahogyan a szerelmet vagy éppen a boldogságot, úgy sajnos magát a gyászt és a vele együtt érkező mérhetetlen fájdalom érzését sem lehet semmihez sem hasonlítani. Teljesen mindegy, hogy 5 nap, 3 hét vagy 20 év telt el a szerettünk elvesztése óta.
A gyász és az ezzel járó fájdalom feldolgozása egy nagyon hosszú folyamat. Ezen keresztül kell esni minden olyan embernek, aki már elveszített valakit az életben. Vannak olyan párok, akik még a baba érkezése előtt, elveszítik a gyermeküket. Azt a piciny magzatot, akinek még csak a szívdobbanását hallották, de máris a mindent jelentette nekik. Soha nem ismerték, mégis az egyik legnagyobb fájdalom amit átélnek. Ők is gyászolnak. Vannak szülők, akik idő előtt veszítik el a gyermeküket. Bár valójában, soha nem lenne szabad átélni egy szülőnek, hogy meghal a gyermeke, mégis nagyon sokan átélik ezt a borzalmas fájdalmat. Vannak családok, akik egy év leforgása alatt több szerettüket is el kell hogy temessék. Vannak gyerekek, akik idő előtt temetik a szülőket. Vannak barátok, kollégák, akik idő előtt mennek el. Vannak olyan személyek, akik egy tragédia, betegség miatt kell, hogy búcsúzzanak valakitől. Vannak azok, akik hónapokat, éveket töltenek egy beteg ágya mellett, reménykedve, hogy egyszer újra rájuk mosolyog, azonban ez soha nem fog már megtörténni. Van az, amikor tudjuk, hogy vége, mégsem vagyunk képesek feldolgozni, hogy nem láthatjuk többé a mosolyát, nem hallhatjuk a nevetését és nem beszélgetünk már vele órákon át egy kávézóban, vagy a nappali kanapéján, esetleg a munkahelyi ebédlőben, a játszótéren a mászókánál. Egy darabig majd minden rá fog emlékeztetni és ez így normális. A legvégén pedig csak egy kérdés marad majd, hogy miért .. ?
Van, aki úgy gyászol, hogy feketében jár, ami sok helyen kifejezetten szokás is. Falvakban, kisebb településeken általában 1 év a „hivatalos” gyász időszak, amikor a közeli hozzátartozóknak feketében kell járniuk. Én azt vallom, hogy mindenki úgy gyászol, ahogyan tud és ahogyan számára a „legmegfelelőbb” de leginkább ott bent a szívében. Ezt mindenki maga tudja, hogy számára mi a legjobb, a legkényelmesebb és a legmegfelelőbb. Egy azonban fontos, ne nyomjuk el magunkban azt a mérhetetlen feszítő haragot, dühöt, fájdalmat és kétségbeesést, amit ilyekor érzünk. Beszéljünk róla valakivel, ha ez nem megy, írjuk le és ezzel is némileg megkönnyebülhet a lelkünk. Rójuk le a kegyeletünket a temetőben, de azzal sincs semmi probléma, ha nem vagyunk képesek kimenni és ott állni a sír előtt. A gyász azonban fontos, sajnos bármennyire is nehéz leírni, kimondani, ha elvesztettünk valakit, akkor sajnos ezt a fájdalmat át kell élnünk. Át kell adnunk magunkat ennek a borzalmas érzésnek, mert sajnos ha nem most, máskor egy olyan pillanatban bukkan elő ez az elnyomott érzés, amikor nem is gondolnánk. Láttam és tapasztaltam már ilyet …
Mindenki másképp gyászol, mégis oly egyformán, hiszen egy a közös mindannyiunkban, ez pedig a fájdalom, amit nem lehet szavakba önteni.
Ma, november 1-je Mindenszentek napja, az üdvözült lelkek emléknapja. Holnap, november 2-a, Halottak Napja. Ilyenkor látogatnak ki a legtöbben a temetőkbe. Tudnunk kell azonban azt, hogy természetes jelenség, ha azt érezzük, megvisel minket a temetőbe járás. A szakemberek azt mondják, a megemlékezés után , a legnormálisabb reakció az, ha valaki még másnap is mélabúsnak és levertnek érzi magát, hiszen a megemlékezést mindenki másképp emészti meg, másképp próbál megküzdeni vele.
Nagyon fontos, hogy ilyen esetben ne maradjunk egyedül a problémával, ne forduljunk magunkba, ne zárkózzunk el teljesen, hanem kommunikáljuk a külvilág felé, hogy valami nincs rendben velünk. A gyászfeldolgozás pszichológiája szerint nemcsak saját magunknak, hanem az elhunyt szerettünknek is tartozunk azzal, hogy örömmel és jó érzésekkel gondoljunk vissza rá.
Ez talán a legnehezebb, élni az életet … nélküle...
Hozzászólások