Balla Lajos több mint négy évtizedet töltött a bírói pulpituson. Az utóbbi 9 évben a Debreceni Ítélőtábla elnöki posztját is betöltötte. A nyugdíj felső korhatár elérése miatt október 13-án – a jogszabályok értelmében – le kellett köszönnie hivatala éléről. Feladatait november elsejétől Szilágyiné Karsai Andrea veszi át. Az egykori elnökkel a bírói hivatásról, a vezetői szerepkörről és a jövőbeni terveiről is beszélgettünk. Az interjú közben eszembe jutott egy mondás, mely szerint a zenész nem megy nyugdíjba. Akkor hagyja abba, ha nincs már benne zene. Az alábbi interjúból az is kiderül: Balla Lajosban még rengeteg „zene” van.
Laikusként úgy képzelem, hogy aki a jogi pályát választja, abban az emberben az átlagnál intenzívebben munkálkodik az igazságérzet. Önnel is így volt? Emiatt választotta ezt az utat?
Nem tudom, nekem a családban már volt jogász, amikor én ezt a hivatást választottam. Édesapám ókortörténész volt, és ez a filoszos háttér egy jogásznak is jó alap volt egyébként. Átlagnál nagyobb igazságérzet? Őszintén, én soha nem voltam úgymond az igazság bajnoka az iskolában. Először az orvosi egyetemre jártam, de hamar a jogra váltottam. Aztán 1977-ben elkezdtem dolgozni a Debreceni Megyei Bíróságon, ahol már az első napon olyan jogászokkal, büntetőjogászokkal ismerkedtem meg, akiknek a teljesítménye nagy hatást tett rám. Mai napig nagyon nagyra tartom őket, jelentősen meghatározták a pályámat. Ők inspiráltak engem abban is, hogy a büntetőjogágat válasszam.
Ezen kívül, mi vonzotta még a büntetőjogban?
Engem mindig is érdekeltek az emberi sorsok, történetek. Az, hogy miként keveredik valaki olyan helyzetbe, aminek büntetőbíróság a vége. Emellett egy büntetőbírósági tárgyalásnak, magának a tárgyalóteremnek van egy sajátos atmoszférája. Ezek mind-mind szerepet játszottak a választásomban. 1988-ban kezdtem a bírói pályafutásom a Hajdúböszörményi Városi Bíróságon. Ezt követően büntető kollégiumvezető voltam először a megyei bíróságon, majd a Debreceni Ítélőtáblán. 1999-ben kezdtem tanítani a Debreceni Egyetem büntetőjogi tanszékén, amit mai napig élvezettel csinálok. 2012-től kezdődően pedig egészen mostanáig majdnem kilenc évig voltam az ítélőtábla elnöke.
A vezetői teendői mellett/ellenére, soha nem szakadt el a bírói pulpitustól sem. Sőt, sokkal több tárgyalást vezetett, mint a jogszabályban előírt minimum.
Igen, a bírósági elnöknek a jogszabály szerint öt-tíz tárgyalási napot kell tartania évente. Nekem tavaly is volt nyolcvan. 1992 óta az az elvem, hogy egy vezetőnek – dolgozzon bárhol – nem az a feladata, hogy azt mondja a beosztottjainak: „Mutassátok meg, hogy tudtok dolgozni!” Hanem: „Én megmutatom, hogy tudok dolgozni, és tessék utánam jönni!” Amellett hogy én szerettem is a bírói feladatkört, úgy vélem a csapatépítésnek van egy ilyenfajta szemlélete is. A főnök ne pusztán megkövetelje a feladatokat, hanem mutassa is meg, hogy amit elvár, azt ő maga is meg tudja csinálni. És én következetesen a többi vezető beosztásban lévő kollégámtól is elvártam, hogy ne pusztán az előírt minimumot teljesítsék, hanem heti rendszerességgel tárgyaljanak. Nem volt kibúvó. Tudniillik, nincs túl sok bíró a pályán. A jogkereső állampolgárokkal szemben pedig nem tehetjük meg, hogy várakoztatjuk és bizonytalanságban tartjuk őket. Ezzel sikerült elérni, hogy a Debreceni Ítélőtáblára érkező ügyek felét, hat hónapon belül be tudtuk fejezni. Maga a bíráskodás egyébként szerintem egy hallatlanul érdekes intellektuális játék. Ahol a cél az, hogy megpróbáld megfejteni, hogy mi is történt az adott ügyben. Erre mondják, hogy az igazság keresése. A bírók ugye mindig múltbéli eseményeket próbálnak felderíteni. Történjen az egy hete, öt-, vagy akár ötven éve. És ennek a folyamatnak van egy sajátossága. Mégpedig az, hogy egy adott szituációra minden szemtanú másként emlékszik. Az egyik csak azt jegyezte meg, hogy az illető piros kabátban volt. A másik, hogy kés volt nála, a harmadik meg hogy valaki összeesett. És ebből kell összerakni egy történetet.
Ha már a történeteknél járunk, az elmúlt negyven évben volt olyan eset, ami emberileg megviselte?
Persze, voltak ilyenek. Konkrét történetet azért nem mondok, mert az emberek többsége – akiket büntetőjogilag felelősségre vontunk és szankcionáltunk a tetteikért – már kitöltötte büntetését és próbál visszailleszkedni a társadalomba. Ezért nem lenne illő ezeket a történeteket utólag felemlegetni. Ezáltal magukra ismerhetnek és joggal mondhatják, hogy ezekért már megbűnhődtek, és ne olvassák újra a fejükre tetteiket. De egyébként sok eset van, ami megviselt. 1992-től rendszeresen tárgyaltam első fokon emberöléses ügyeket. A joghallgatóknak azt szoktam mondani, hogy ezeket mindig vérrel írják. Ezekben mindig számtalan olyan szituáció van, ami az embert mellbe vágja. Sok-sok szenvedés, agresszió, vér, a boncolási jegyzőkönyvek olvasása, mind megviselik az embert. Azonban a bírónak mindig távol kell tartania magát ezektől, hiszen objektivitásra kell törekednie. Meg kell ismernie, értenie a károsultak és az elkövetők motivációját is, ez pedig egyfajta kívülállóságot követel meg. A bírók folyamatosan döntéskényszerben élnek, hisz egy ügy sem oldódik meg magától. Sok kiváló szaktudású jogász kollégával találkoztam a negyven év alatt, akik ezt az állandó döntéskényszert nem tudták kezelni, ezért más hivatás után néztek. Ez is hozzátartozik ehhez a munkához és annak nehézségeihez.
A magánéletében is könnyen hoz döntéseket?
Én szeretek könnyen dönteni. Úgy gondolom, hogy ha nagyon sokat rágódunk magánemberként az megterhelő. Persze végig kell gondolni bizonyos lehetőségeket, és a szerint dönteni. És nyilvánvalóan, ha az ember rosszul dönt, akkor vállalja érte a felelősséget.
Milyen érzésekkel búcsúzott az elnöki munkakörétől és a bírói tevékenységtől?
Én nem éreztem magam szomorúnak emiatt. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha a jogszabályok lehetővé tennék, akkor még nagyon szívesen maradtam volna. (mosolyog)
Viszont ezek után sem szakad el a tárgyalótermek világától…
Igen, már a távozásom előtt is közismert dolog volt az ítélőtáblán belül, hogy a jövőben ügyvédként folytatom. Korábban sohasem dolgoztam még ebben a munkakörben, ezért ez egy új és nagyon érdekes dolog lesz számomra.
A pályafutásából és abból, ahogyan beszél róla, Önnek egyértelműen szenvedélye a hivatása. Ami szabadideje van, azt mivel tölti szívesen?
Most éppen nevelem a németjuhász kutyámat. (nevet) Jelenleg két éves, és rettenetes rosszcsont. Tele van energiával, úgyhogy az ő nevelése komoly feladat elé állítja az egész családot. (nevet) Egyébként szeretek olvasni, filmet nézni. Ha van alkalmam, akkor szívesen járok színházba és szeretek utazni is. Azt el kell mondjam, hogy nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek és a három gyermekemnek. Különösen nagy érték, hogy a családom mindig is megteremtette a kellő nyugalmat ahhoz, hogy jól végezhessem a munkám. Előfordult, hogy éjjel fél kettőkor felkeltem, lementem a dolgozószobába leírni valamit egy üggyel kapcsolatosan. Vagy hétvégén órákra elvonultam telefonálni, jegyzetelni, cikket írni, és ezeket mind tolerálták nekem. Edit a feleségem, amellett hogy ő maga is büntetőbíróként dolgozik, a gyerekekkel kapcsolatos teendőket is intézi. Ezek mind olyan dolgok, amiket az ember nem tud eléggé megköszönni. Szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekem.
Hozzászólások