Az Apolló mozi havonta megrendezett, beszélgetéssel egybekötött estje, a Mozinet Filmnapok keretében 2023. február 5-én talán még a szokásosnál is megdöbbentőbb, azt is mondhatnám, hogy sokkoló alkotást láthatott premier előtt a közönség. A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, Yvan Attal rendezte A vád című francia film ugyanis a metoo-korszak kellős közepén rendkívül ingoványos talajra tereli a befogadót.
A film Karine Tuil azonos című, 2019-ben megjelent regényének adaptációja, amelyet egy megtörtént eset ihletett: a Stanfordon 2015-ben és 2016-ban történt nemierőszak-sorozat elkövetése.
Ezért nem véletlen, hogy a Párizsba rövid időre hazalátogató férfi főszereplő, Alexandre Farel (Ben Attal) épp a stanford-i egyetem mérnökhallgatója. A film első részét az ő története – és, mondhatjuk, verziója – képezi. A jól szituált, híres műsorvezető apát és esszéíró anyát magáénak tudható huszonkét éves fiatalember élete és életvitele bontakozik ki a film első felében, amelyből megtudjuk: apja, Jean (Pierre Arditi) világ életében nőcsábász hírében állt, amit az anyja, Claire (Charlotte Gainsbourg) megelégelt, így már nem él együtt a férjével.
Új párjával költöztek össze, akinek van egy tizenhét éves, velük élő lánya, Mila (Suzanne Jouannet). A fiú hazalátogatásánál azonban nemcsak a bonyolult családi viszonyokra derül fény, hanem az is kiderül, hogy igazából egyik szülő se nagyon foglalkozik vele. Bár a fiú rendkívül kedves, intelligens, de hazatértekor apja bejárónője, Marianne fogadja, mert a szülei – valószínűleg egész életükben – a karrierjükkel voltak elfoglalva. Így, amikor Alexandre egy rövidke látogatást tesz anyja új családjánál, már nagyon sok mindent tudunk a fiúról, de ami a történetben ez után következik, ahhoz mégis túl keveset.
Keveset, mert onnantól kezdve, hogy az anyjától a „mostohatestvérével”, Milával együtt bulizni indulnak – a szülők nagy örömére, hogy legalább jobban megismerik egymást –, át is evezünk a film második részébe, Mila történetébe, amely azonban már nem csupán a családi viszonyai felvázolásáról szól.
Az ő konzervatív nézeteket valló, ortodox zsidó anyját (Judith Chemla) ugyanis már akkor és úgy ismerjük meg, amikor az átbulizott éjszaka után Mila közli vele:
Alexandre nemi erőszakot követett el ellene, akit azonnal fel is jelent a rendőrségen.
A feljelentés után a film valóban sokkolóvá válik: a nyomozás, a bírósági tárgyalás, a fiú és a lány vallomása egytől egyig felkavarja a nézőt, hiszen egyáltalán nem tudjuk, hogy ki mond igazat, és ki nem. Folyamatosan, szépen adagolva derülnek ki a részletek az ominózus éjszakán történtekről, ám azáltal, hogy mindenki ragaszkodik a maga verziójához – a fiú ahhoz, hogy nem történt erőszak, a lány ahhoz, hogy igenis történt, és hát, ugye, senki nem tartott gyertyát abban a bizonyos tárolóban, ahol állítólag az erőszak megtörtént – egyszerűen képtelenség rekonstruálni, hogy mi is történt valójában.
Attal filmje azért zseniális, mert az utolsó percig lebegteti a nézőt azt illetően, hogy kinek higgyen inkább.
S ezáltal rávilágít arra, hogy egy-egy ilyen esetben gyakorlatilag lehetetlen jogi úton igazságot szolgáltatni. Az erőszak vádjának teljes körű és maximális bizonyíthatósága hiányában itt sokkal inkább erkölcsi felelősség merül fel – és egyébként nemcsak a fiú oldaláról. Aki nyilván hibázott, amikor a rábízott „kishúgát” ilyen helyzetbe sodorta, ám a lány egyszer sem mondott nemet neki azon az éjszakán. Besétált vele az állítólagos erőszak helyszínére, egy utcai tárolóba, mintha nem tudná, hogy mi minden történhet ott vele…
A filmnek a lány és a fiú története azonban, ismét a film zsenialitását tükröző módon, csak az egyik aspektusa. A két fiatal családi viszonyai felvázolásának ugyanis sokkal mélyebb oka van egy egyszerű háttérfestésnél. Mila feljelentésében ugyanis nagyon erősen ott munkálkodhatott a mostohaanyja iránti bosszú, aki, úgymond, elvette a lány apját a családjától. Ugyanakkor Alexandre épp azzal, hogy az aznap éjjel megismert, anyja által rábízott „mostohatestvérével” teszi meg azt, amit megtesz, szintén irányulhat az anyja ellen, aki a férjét, vagyis Alexandre apját otthagyva új pasi után nézett. S meg sem kérdezte, hogy a már felnőtt Alexandre-nek mi a véleménye erről…
S akkor még nem szóltam Alexandre idős, közel hetven éves, de még mindig nőcsábász apjáról, aki épp egy, a húszas éveiben járó gyakornokával alapít új családot, s akinek nőkhöz való viszonya, a nőkkel való bánásmódja nagyon is hathatott a fia Milával való viselkedésére.
Hathatott, lehetett, történhetett – nem véletlenül fogalmaztam végig feltételes módban.
Mert hiába a film megtekintése óta eltelt egy kis idő, azóta sem tudom, hogy kinek a verzióját higgyem el arról az éjszakáról. A szimpatikus, erőszakos cselekedetekre látszólag képtelen Alexandre-ét, vagy Miláét, akiről kiderül, nem is olyan szende, mint akinek első látásra mutatta magát…
Hasonló eset számtalan történik, ám nagyon kevés kerül bíróság elé, így a film egyfajta kirakat is: betekintést nyújt abba, hogy hogyan zajlik egy ilyen eset kivizsgálása. Ahol igazságot szolgáltatni felér a lehetetlennel…
A hamarosan a hazai mozikba kerülő A vád című filmet így csak ajánlani tudom mindenkinek, ugyanis mind a témáját, mind pedig a témája feldolgozását tekintve túltesz még a franciáktól amúgy is megszokott zsenialitáson is.
Gyürky Katalin
Hozzászólások