Megdöbbentő szórakozás. Tömören és velősen így tudnám összefoglalni az E-Mancik Színházi Manufaktúra Szomjas férfiak sört isznak helyettem című debreceni, Csokonai Színházas vendégelőadásának hangulatát.
A darab nyújtotta szórakozás azért megdöbbentő, mert sűrítve, „röpke” egy órában tárja elénk azokat a férfi-nő, sőt nő és nő között feszülő kapcsolati anomáliákat, amelyeknek különböző szegmenseiről tudunk ugyan, de amikor a négy előadó mindezt egybegyűjtve vágja az arcunkba, igencsak „mellbevágó” élményben van részünk.
A „mellbevágó” szót nem véletlenül tettem idézőjelbe. A négy E-Manci, Dobra Mária, Sárközi-Nagy Ilona, Tarr Judit és az előadás szövegírójaként is jelen lévő Szirmai Melinda produkciója a testiség, így például a női mellek, combok, fenekek stb. körüli összes „kálváriát” is érinti akkor, amikor a – többnyire nem működő – párkapcsolatokról beszél. Mert vegyük bármelyik életkort, tulajdonképpen kamaszkortól kezdve gyakorlatilag a halálunkig mindig „van egy férfi”, aki így vagy úgy befolyásolja a nő életét, és fordítva. S a színésznők azt járják körbe, hogy ez a befolyásolás meddig jut el: a szimpla érdeklődésen át az együtt italozgatáson és bulizáson keresztül a felmegyek a lakásodba és megnézem a hálószobádat, vagyis hagyom, hogy a befolyásolás a behatolásig menjen – a paletta végtelen. Bármely fázisban van azonban a kapcsolat, a színésznők monológjai azt sugallják: valami miatt egyik sem sikerül.
Az előadás nagy érdeme, hogy ezek a színművészek kellő öniróniával végig azt érzékeltetik: nem csak a férfiak miatt nem sikerül. Mi, nők, legalább annyira hibásak vagyunk abban, ha egy, akár szépnek, jónak induló kapcsolat valahol megreked, s nem folytatható tovább. A lehetőségek száma itt végtelen: hol a férfi testszaga a probléma, hol a nő aszexualitása vagy épp túlfűtöttsége, amivel a férfi nem tud mit kezdeni, hol mindkét fél részéről a túl sok alkohol elfogyasztása, hol a férfi lakásának faláról figyelő Krisztus a kereszten, akinek a társaságában nem megy a szex, hol a férfi potenciája, pontosabban impotenciája. Hol pedig – s talán ez a legszórakoztatóbb része a produkciónak – a női hormonális ciklus aktuális állása. A nők itt egymást faggatják egy-egy interjúnak álcázott jelenet erejéig, hogy a ciklus 3. és 10., 11. és 16., 17. és 22., valamint 23. és 2. napja között hogy érzik magukat,és mi a véleményük az aktuális politikai helyzetről. A válaszok pedig kiválóan tükrözik a ciklus végefelé haladva a nők „befeszülését”, amikor a 23. és 2. nap között arra a kérdésre, hogy „hogy vagy?”, általában a nő ezt válaszolja: „arra vágyom, hogy valaki megkérdezze, hogy hogy vagyok, csak hogy ráb…ssam az ajtót”. De hogy mindehhez ketten kellünk, jó esetben egy nő és egy férfi, a premenstruációs szindróma összes jegyének érzékeltetése után, a hangulatváltozások hormonális hátterének felvázolása után elhangzik ez a kérdés is: „Csak tudnám, hogy a férfiak mitől hülyék?” Annyira „hülyék” – s ez a legérzelmesebb, s azt gondolom, mindenféle iróniától és öniróniától mentes része a darabnak –, hogy amikor egy nő tényleg szerelmes, azt faképnél hagyják. Óriási sebet ütve a szívén. Sárközi-Nagy Ilona ezt az élethelyzetet teljes sötétségben, egy elemlámpával csak az arcát megvilágítva meséli el, s monológja végén egy olyan megdöbbentő mondat hangzik el, amelyet mindenki pontosan ért, akit valaha már hagyott el az igazán nagy szerelme: „Nem értem, hogy tagadhatja meg tőlem valaki magát, aki az enyém?”
A fájdalmas jelenet pedig arra is rávilágít, hogy persze, szórakozhatunk mi az elbaltázott kapcsolatainkon, csakhogy minden egyes ilyen „van egy férfi” végül összeadódik, s vagy teljesen elveszi a kedvünket egy újabb „van egy férfitől”, vagy az is előfordul, hogy bizonyos nők esetleg a saját nemüknél keresnek vigasztalódást. Itt jön tehát a képbe a „van egy nő, szeret” mondat, s itt kerülnek elő az efféle kapcsolatokban szintén benne rejlő anomáliák: „Magam szeretem ebben a nőben. Általa engem. Nárcizmus, nem szerelem.”
S ha már a „van egy férfi”, s „van egy nő” mondatoknál tartunk: az köztudott, hogy Esterházy Péter még a pályája elején Egy nő címmel megírta a „van egy nő” történetek sokaságát és lehetőségeit egy kisregényben. S nagyon is rendben lévőnek találom, sőt, az azóta sajnos elhunyt szerző előtti tisztelgésnek, hogy a „van egy nő” mondat elhangzásakor Sárközi-Nagy Ilona reflektál is Esterházy Péter történeteire: „Nem a koppintás miatt mondom, bocs, E. P.” Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy azóta Egy férfi címmel a brünni származású Dora Kaplárová megírta ennek a történetfolyamnak a női változatát, Válasz Esterházy Péternek alcímmel.
A könyv ismeretében, s most már a darab láttán azonban bizton állíthatom: azon túl, hogy a „van egy férfi” mondat azonos a színdarabban is és a Kaprálová-kisregényben is, a mondatok folytatásai teljesen mások, s Szirmai Melinda szövege egyértelműen élvezhetőbb. Nyilván a színpadi adaptáció, a szituációk eljátszása miatt is. Az egymástól karakterében, hajszínében, magasságában és testalkatában is teljesen különböző, de épp a különbözőségeik miatt egymást jól kiegészítő színésznők profizmusa miatt is. Na meg a zenés részletek miatt: amikor ugyanis a négy művész Nyitrai László zongorakísérete mellett dalra fakad, azt kell mondjam, énekhangjuk még bizarabbá teszi az amúgy is hátborzongató módon elrontott és összekuszálódott kapcsolataink működésképtelenségének érzékeltetését.
Gyürky Katalin
Hozzászólások