Bagdi Erzsébet, beteglátogató mesélt a munkája fontosságáról, az embertársainkhoz való szeretetteljes odafigyelésről, az életéről és a művészetekhez fűződő szeretetéről.
A pedagógusi pályát választotta hivatásának, ahol húsz éven keresztül adta át a tudását, szeretetét a kicsiknek, és segített beilleszkedni a hátrányos helyzetű gyermekeknek. A segítői feladat végig kíséri az útján, hiszen évek óta igyekszik megkönnyíteni a kórházban fekvő betegek mindennapjait
Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?
Én alapvetően mindig is Berettyóújfaluban éltem. Egyedül a munkahelyeim nem kötödtek ide, de az egész életemet itt éltem le. Nagyon jó gyermekkorom volt, azt mondhatom.
A szüleim kétkezi emberek voltak, de a lehetőségeikhez képest nekünk mindent megteremtettek. A mi korszakunkban még nem volt ilyen elektronikus túltengés, ezért még a legtöbb időt az utcán vagy az udvaron töltöttük. Mi még televíziót is csak vasárnap délelőtt nézhettünk a testvéremmel, ezért rengeteget voltunk a szabadban.
A nagymamámnál is nagyon sok nyarat, hétvégét töltöttünk. Ott volt egy gyerekcsapat, főként lányokból álló és mi egész nap az utcán, úgy hívtuk, hogy a nagy fű. Ez pont nagymamám előtt volt és mi ott este kilencig, amíg be nem rendeltek mindenkit addig ott játszottunk. Én szerettem a gyerekkoromat. Szüleimmel rendszeresen jártunk nyaralni, sok helyet bejártunk Magyarországon.
Elég magamnak való gyermek is voltam, nagyon sokat olvastam, nagyon szeretek a mai napig olvasni. Természetesen nincs annyi időm, amennyit szeretnék ezzel foglalkozni, de én azt gondolom, hogy ezt a szeretetét az irodalomnak, a verseknek, a művészeteknek, ezt elsősorban nagymamámnak köszönhetem.
Rengeteget időt töltöttünk együtt. Megtanított nagyon sok mindenre, mindenféle kézimunkát csináltunk, és amíg mi varrtunk vagy hímeztünk, addig ő felolvasott verseket, regényeket. Ő alapvetően tanítónak készült, de a háború zűrzavara miatt nem engedték a szülei, hogy elmenjen tanulni.
Apukámnak meg anyukámnak azért voltak elvárásai velünk szemben, de következetesek voltak. Sajnos ők mind a ketten eltávoztak évekkel ezelőtt, amikor az ember már megnyugszik a gyász után és végig tudja objektívan gondolni, nagyon-nagyon sokat köszönhetünk nekik, hogy olyan életutat tudtunk bejárni, ami egy becsületességen, bátorságon és őszinteségen alapult.
Melyik általános iskolába jártál?
Akkor még Toldi Miklós Általános Iskolának hívták. Nekünk nagyon jó osztályunk volt általános iskolában, és a pedagógusaink is. Erős tanári karunk volt, tehát jó osztályunk is volt, jó tanulók voltunk. Az osztályunk közösségként is jól működött. Akkor épült fel a sport tagozatos iskola, amit úgy töltöttek fel, hogy minden iskolából vittek oda osztályt, mi akkor egyedüli nyolcadik osztályként voltunk ott.
Volt-e már akkor elképzelésed arról, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Voltak-e terveid?
Abszolút semmi tervem nem volt, én egy dolgot szerettem volna, utazgatni a világban. A szüleim azt szerették volna, hogy ide járjak a gimnáziumba, hát ide is jöttem.
Azt is megmondták, hogy mit tanulj, vagy csak az volt a szempont, hogy helyileg itt legyél?
Nekik az, hogy itt maradjak helyileg, mivel nem volt elképzelésem, ezért nekem ez így elfogadható volt.
Negyedikben jött képbe a tanítóképző, hogy akkor én oda megyek tovább és felkészültem a felvételire egyedül. Annak idején a tanítóképzőkben nagy túljelentkezés volt, főleg ide a Debrecenibe és még nagyon kemény felvételi volt.
Amikor elvégeztem a tanítóképzőt, az nekem nagyon sokat adott. Én pedagógia szakkollégiumba jártam, ahol a differenciáló pedagógiától a drámapedagógia, bábpedagógia, szociálpedagógia, tehát olyan pedagógiai tartalmakat tanultunk, amit általános szakon nem.
Az iskola után két évig bébiszitterként dolgoztam Németországban egy családnál, nagy élmény volt. Aztán úgy alakult, hogy hazajöttem 1993-ban, és hirtelen munkát kellett keresek, így Hencidára kerültem. Utána pedig a fiam úgy gondolta, hogy ő beköszönt az életemben és őt én mindenképpen szerettem volna.
Én ilyen isteni ajándéknak tekintettem akkor is, és most is annak tekintem. Nyilván ő miatta ez a terv teljesen megváltozott és így egy új irányt vett az életem.
Milyen volt Németországban?
Egy nagyon jó tapasztalat volt, a középkorban volt divat, hogy a fiatalokat elküldték külföldre a családok, hogy élettapasztalatot szerezzenek. Én azt gondolom, hogy a mai világban a kollégium, vagy az Erasmus, meg az ilyen utazások ugyanezt szolgálnák, hogy egy olyan élethelyzetben, ahol egyedül van, csak magára számíthat, ott hogyan állja meg a helyét. Ezt a fiam is vitte tovább, mert ő is kint volt Norvégiában fél évet, egy közepes angoltudással ment ki és sok mindennel felvértezve érkezett haza.
Hogyan emlékszel a hencidai éveidre?
Hencida egy nehéz szakasz, aki ismeri az tudja, hogy ott milyen, úgy mondanám, hogy nehéz. Én nagyon szerettem, húsz évig dolgoztam ott, miután visszamentem. Akkor kaptam először egy kisebbségi osztályt, iszonyatosan meg voltam ijedve, hogy mit fogok én itt csinálni. Egy második osztályban, ahol semmit sem tudtak elolvasni, de számolni sem.
Azt gondolom, hogy az, amit a pedagógiáról tudok, azt én mind ott tanultam. Az alapja az önképzés volt, hiszen én azt gondolom, hogy ha elvállalunk egy feladatot, én alaposan szeretem százszázalékosan jól csinálni és az ránk van bízva, hogy csináljuk a lehető legjobban.
Én láttam, hogy nekem hiányosságaim vannak az olvasás tanítás technikájában, mert az nem működik, amit tanultam. Akkor megismertem egy másik módszert, amit jól tudtam alkalmazni. A tapasztalat azt igazolta, hogy az, ha én a táblán közösen mutatom, hogy olvassunk, az nem elég, csak beszélnek a gyerekek egymás után, hallás után.
Ott egy nagyon jó tanárigárda volt, én több szinten is megtapasztaltam a tanárigárdának a fontosságát vagy a kollégák együttműködésének a fontosságát. Szabad kezet kaptunk, akkor úgy vihettük az osztályunkat, ahogy szeretnénk, és én nagyon hálás vagyok azért, hogy úgy tudtam gyerekeket kiengedni a kezeim közül, alsótagozatból, hogy ezek a gyerekek olvastak.
Pedig ezt semmi nem predesztinálta, mert nem olyan környezetből jöttek. De ha szeretettel, meg egyénileg foglalkozunk a gyerekekkel, és közösséget teremtünk köztük, akkor ez a gyerek megszereti magát, értékesnek tartja magát, nem csak kudarcélménye van, és megtanulja elviselni, hogy valamiért küzdeni kell. És nem egyformán, neki többet, neki kevesebbet, őrá azért adunk több feladatot, mert ő tehetségesebb, ő azért kap kevesebbet, mert ő még le van maradva, de elfogadjuk egymást.
És azt gondolom, hogy az alsótagozatnak a legfontosabb feladata ez lenne, hogy egy óvodás gyereket, aki beérkezik, megtanítsuk írni, olvasni szövegértően, megtanítsuk az alapműveletekre és közösségben működni. Toleránsnak lenni egymással, viselkedni megtanulni a felnőttekkel, a szülőkkel, tehát nekünk pedagógusoknak edukálni kell a gyereket, a szülőt, egymást. Nagyon fontos, hogy a tanári közösség is olyan legyen a pedagógus közösség, aki egy cél fele halad, és elfogadja, hogy a pedagógus kollégák is másak, más módszertan működik náluk, tehát egy rendkívül komplex dolog, de fókuszban mindig a gyermeknek kell lenni az egyedi, egyszerű, megismételhetetlen életének, akinek nem azt akarom bebizonyítani, hogy mit nem tud, hanem azt, hogy mi lehetne belőle.
Most mit csinálsz pontosan? Hogyan kerültél ebbe a szokatlan feladatkörbe?
Most jelenleg 2019 óta egy meglepő dolgot, egy szokatlan dolgot, beteglátogató vagyok, kórházlelkészségi alkalmazott. Hát ez egy olyan szervezet, ami 2019-ben állt fel a Debrecen-Nyíregyházi Katolikus Egyházmegyén belül, a Püspök Úr úgy döntött, hogy mivel ilyen szervezetet csak egyházak működtethetnek, létrehozza itt a megyében, mert addig igazából csak Vácon működött.
Akkor Rákóczi Jenő atya – aki Berettyóújfaluban a plébános – megkérdezte, hogy lenne-e hozzá kedvem. Hát mondtam, nekem lenne, igazából még nem tudtam, mi ez, de valójában belülről megérintett, hogy ez egy izgalmas dolog, és nekem ez tetszik. Egész életemben emberekkel dolgoztam, most már el lehet mondani, hogy nullától száz évig. Akkor elmentem a felvételi elveszegetésre a püspökségre és utána így félállásban elkezdtem itt dolgozni.
Hát ez gyakorlatilag egy kvázi lelki gondozói munka, egy mentálhigiénés feladat. Az akkori vezetőnk felkészített bennünket. Ő orvos végzettségű hospice tréner volt és alapos felkészítést kaptunk.
Volt egy atya, aki a lelki dolgainkért volt felelős, egy másik, hogy közösségé váljunk, egy az önismeretre is és a szakmára is nagy hangsúlyt fektettek. Három hónapig csak képzést kaptunk, beteg közelébe se mehettünk és értjük is, hogy miért. Mert kívülről ez úgy tűnik, hogy hát valaki ott beül és ül egy beteg mellett, és hazamegy. Tehát kívülről ennyinek tűnik ez az egész munka, hogy hát te csak ott üldögélsz a beteg mellett és ez milyen könnyű. Igen, kívülről.
De nekünk azt meg kell tanulni, hogy hogyan ülök egy beteg mellé. Ugye egy beteg ember kiszolgáltatott, egy beteg ember nyűgös, fáradt, fél, aggódik, nem tudja, mi lesz vele, krízis helyzetben van. Tehát a legnagyobb dolog vagy az első dolog, amit vár, hogy megértsék.
Ő nem tanácsokat akar, ő nem csodát akar, ő nem varázslatot akar, ő csak egyet akar, hogy valaki megértse. És mi ennek a metódusát tanultuk meg, nagyon sok filmet néztünk, ami erről szól, hogy az időskor, hogyan működik, a demencia, a különféle pszichiátriai betegségek vagy a kórházi személyzet, az ápolónők. És ezt komplexitásába kell látni.
Nekünk az volt a dolgunk, amikor bekerültünk egy kórházba, hogy megismerjék a munkánkat a kórházi dolgozók, hogy mi az ő segédkezük vagyunk. Megismertük a kórházzal kölcsönösen egymást, a kórházi dolgozókkal, elismertük egymás munkáját, láttuk egymás munkájának a szépségeit, a nehézségeit, és így most már öt és fél év után azt gondolom, hogy otthon vagyok.
Szeretettel gondolunk egymásra és mondjuk így, hogy segítjük egymást, összedolgozunk. Úgyhogy én azt érzem, hogy most megérkezett az életem oda, ahova kellett, tehát lefutott egy ívet, és most ott vagyok, ahol ebben az én életkoromban a legtöbbet tudok hivatásszerűen adni.
Vannak-e még terveid akár a hobbiddal kapcsolatosan? Ikonfestés, nagy kirándulások, vagy akár egy jó könyv, amit szeretnél még most elolvasni?
Vannak terveim, de ezek inkább ilyen közös tervek néhány.
Erdély Zoltán, író barátommal – az ő műveit nagyon fontosnak tartom – nagyon sokat is beszélgetünk róla. Ő egy speciális témában, filozófiai témában ír könyveket, neki a szakterülete a tudatfolyamatok elemzése, ami azért egy elég ritka és néhány embert érdeklő terület, de számomra nagyon fontos, hogy az ő művei eljuthassanak olyan emberekhez is, akik még nem hallottak róla, nem ismerik, de lenne rá igényük, hogy megismerjék ezeket a műveket. Egy költő barátommal Nagyrábén Balogh Gyulával, aki verseket is ír, most próbálunk egy irodalmi folyóiratot elindítani. Most ezek az új tervek. Itt jelen lévő művészeknek a műveinek a bemutatása lenne a célunk.
Az ikonfestés, igen, szeretnék több időt foglalkozni vele. Azt tudni kell, hogy én még magamnak soha nem festettem, mindig csak másnak. Igazából ez úgy működik nálam, hogy valakire gondolok és az ő számára kiválasztok egy neki illő ikont. Ezt, amit most itt látsz, ugye Mária a kisdeddel, ezt egy székesfehérvári baráti házaspárnak készítem, akiknél képzést tartottam, és nagyon összebarátkoztunk. Azért van még félkész állapotban, mert ehhez tényleg sok idő és hangulat kell, meg egy jó ecset, amit most szereztem be, mert az nagyon fontos. Úgyhogy őt egy-két héten belül szeretném befejezni és átadni részükre. Nekem ilyen aprócska terveim vannak. Szeretném az életemet azzal a néhány emberrel eltölteni, akik közel állnak hozzám, olyan mély közös szeretetben, együttlétben, ahogy az atya szokta mondani, hogy Isten legyen az első helyen.
Hozzászólások