A lift előtt futok össze a fiatal gondnokkal. Beszállunk. Ő rongyot márt a hypo szagú vízbe, majd serényen elkezdi fertőtleníteni a láncra lógatott gyufásdoboz belsejét. Tudtam, hogy neki mindegy hányadikra megyünk, ő nem utazik, csak serényen takarít.
Lágy, nyári szellő suhan végig utcánkon, a belvárosi tízesek egyik oldalán hőség, másik oldalán árnyas, zöld oázis. A sarkon befordulva sok mindent kavar orramba a délutáni szél. Ócska kölni, drága parfüm, mekis zsömi, erkélyeken száradó tiszta ruhák illatát töri meg a rögvalóság: silány minőségű, büdös dohányfüst keveredik a savanyú sörrel, macskahúgy az emberi vizelet és ürülék szagával. Így teljes a kép, ez a hangulat, ami fogad hazafelé. Egyszer csak vállamra pottyan a magasból egy kihívó színű rúzzsal szívott vékony cigaretta csikkje, nem gond, hanyagul leseprem, megszoktam már, tudom, hogy nagyváros, tudom, hogy sokan vagyunk, s tudom azt is, sok a tapló.
Derűs mosollyal köszönök a mellettem elhaladókra. Fogalmam nincs kik ők pontosan, de arcukat minden egyes napon látom, ők is az enyémet, így akarva és akaratlan is elkezdtünk egymásnak köszönni, mert valami elfeledett, dohos szokás szerint ezt éreztük, érezzük helyénvalónak.
Marad a mosoly, megnyugszom, hazajöttem. Mielőtt kinyitom a kaput, még rápillantok a ház előtti padokra, azokon lecsúszott csövesek piáznak, (az ő arcuk is ismerős, de nem köszönünk egymásnak), majd a virágládára nézek. Szegényeket tömegével itt felejtették a komcsik, mára csupán egy-kettőben pompázik néhány vidám, színes virág, mintegy emlékeztetve bennünket valami szépre, valami működőre is az elmúlt korokból.
A lift előtt futok össze a fiatal gondnokkal. Beszállunk. Ő rongyot márt a hypo szagú vízbe, majd serényen elkezdi fertőtleníteni a láncra lógatott gyufásdoboz belsejét. Tudtam, hogy neki mindegy hányadikra megyünk, ő nem utazik, csak serényen takarít.
Felfelé úton a szótlanságot megtörve feltettem neki az általam leginkább utált és mellőzött kérdést: mi újság?
Ez a kérdés pedig elindított egy lavinát. Nem beszélt sokat, de sokat mondott, ahogy szokta.
Mesélt arról, hogy új szomszédok érkeznek, akik Amerikában élték le a fél életüket, de magyarként magyar földben szeretnének nyugodni, s a végére hazajönnek. De mesélt arról is, hogy hiába a házak előtti szép, festett padok, azokat csövesek lepik el úgy egész napra, az itt élő idősek, fiatalok már nem ülnek le, undorodnak még ránézni is ezekre. Mesélt arról, hogy a házak közti átjárók tulajdonképpen nyilvános fertőtelepek, oda járnak a delikvensek sz@rni, hugyozni, verekedni. Mesélt arról, hogy a múltkor egy festő literszámra öntötte a festéket a szemétledobóba, az alagsorban meg úszott minden a trutymóban, mesélte, hogy van, aki haldokló anyja elköltöztetése után tepsit, szőnyeget, komplett konyhafelszerelést, tűzhelyet próbált ledobni a szűk kis ledobón, kinyírva ezzel annak eredeti funkcióját. Azt mondja, amikor számon kérte az "ifjút" emiatt, akkor azt kapta válaszul, hogy „ez a dolgod, takaríts!”
Szavaitól megállt bennem az ütő, értelmes hang nem is jött ki a számon, s most is csak egy kérdés motoszkál bennem: ezeket szemeteket ki takarítja el végre innen?
KB
Hozzászólások