Nagyképű és túlzó vágyak a debreceni Adventtel szemben

Kicsit meghatódtam szombat este Debrecenben. Megcsapott a karácsony illata, hangulata, varázsa, jó volt a belvárosban rég nem látott ismerősökkel egy órát mászkálni, beszélgetni. Éhes nem voltam, de lett volna miből válogatni. A forralt bort viszont nagyon szeretem, s kívántam is a hidegben. Pisilnem is kellett. Miután elindultunk itthonról csak egy kicsit, mire megittam 2 deci forralt bort 400-ért, addigra már eléggé. (Tudjuk jól, ahol bevétel van, ott kiadás is lesz…) Az idegtől, vagy a hidegtől, már nem tudom, csak azt tudom, hogy egyre jobban kellett.

Miután mentünk még egy keveset, már annyira kellett, hogy nem is tudtam másra figyelni. Ekkor még teljesen nyugodt voltam, gondoltam, egy csodálatos városban vagyunk, ez az egész itt körülöttünk értünk van, így bizonyára megtalálom az erre alkalmatos helyet. Már bármivel kiegyeztem volna fékezhetetlen és egyben rém egyszerű vágyam beteljesülése érdekében: bokor, fa, kapualj, de az mégis milyen már, no meg a közter is sasol, a francnak hiányzik a büntetés, inkább kibírom – gondoltam. Az egyik sor mögött megtaláltam álmaim alkalmi netovábbját, négy mobil budit, s rögtön elégedett mosoly kerekedett kipirosodott képemen: ezzazzzz, győztünk!
De nem.

Ugyanis mindegyiken csinos kis lakat fityegett, figyelmeztetve, hogy „nem, paraszt, ez nem miattad van itt.” A valamikori földalatti nyilvános WC-t meg se próbáltam, a társaság valamennyi tagja azt mondta, hogy az rég nem működik már. Kétségbeesetten, szélkakas módjára forogtam össze-vissza a nagy Alföld legnagyobb városában, de sajnálattal nyugtáztam, hogy a vizeletemet bizony vagy hazaviszem, vagy elmegyek a kedvenc kocsmámig (túl távolinak tűnt), vagy menten összehugyozom magam, s rám fagy a gatya hazáig.
 
Mivel a tűréshatárom végén jártam, berohantam egy pizzériába, ahol közöltem, hogy roppantul pofátlan kérésem van, fizetek is a mosdó használatáért, de nekem ezt most el kell intéznem, mert baj lesz. Szerencsére megengedték, fizetni sem kellett, megvolt az orgazmus, kész, vége, ezt is megoldottuk. Aztán két mondat erejéig még beszélgettünk erről a problémáról. Mármint arról, hogy bizony van még hová fejlődni. Van ugyanis itt minden, ami elvarázsol, s a pénz költésére csábít, van hangulata is a debreceni belvárosnak, de azért mégis szánalmas néhány apróság nemléte. Mármint például az, hogy egy pisilésért egy üzletbe kell berohanni, vagy egyáltalán az, hogy lakaton keresztül vezet az út egy redvás mobil WC-be. Probléma lehet az, hogy bécsi, prágai, de akár budapesti pozitív példák ellenére sincs egyetlen olyan 10-15 fokra valahogyan felfűtött terasz, fedett bármi, ahol kényelmesen meg lehetne vacsorázni anélkül, hogy a mustár az ember kezére fagyna. Egy szó, mint száz: meghatott, de le is lombozott ez az egész séta. Azt hittem ezek a dolgok magától értetődnek a 21. században, de bizonyára nekem vannak túlzó és nagyképű vágyaim.