Az egész világon — így Magyarországon is — óriási várakozás övezte Ridley Scott legújabb rendezését, a nagyívű történelmi tablónak ígérkező Napóleon című filmet. A rendező eddigi, szintén historikus tematikájú alkotásai után — mint amilyen például a Robin Hood vagy a Gladiátor — azt gondolhattuk, hogy a mai kor ízlésvilágának megfelelően, azaz az alkotótól megszokott módon akciódús jelenetektől sem mentesen, de hiteles képet kapunk a közkatonából a francia császárságig vitte történelmi alak életéről. Nos, kapunk egy képet, de korántsem azt és olyat, amit vártunk.
Ha valaki a film megtekintése előtt már találkozott Scottnak ezzel a mondatával: „akik nem voltak ott, fogják be”, már sejthette, hogy a Napóleon című film — némi merész képzavarral élve — korántsem lesz a történelmi hűség szobra. Mert bár Scott sem volt ott Napóleonnak se a harcterein, se a közéleti tevékenységét nem kísérhette figyelemmel, sem pedig a magánéletébe nem nyerhetett bepillantást, mégis vette magának a (művészi) bátorságot, és a történelemkönyvekben valamint a mítoszokban benne élő hadvezérről és császárról merőben újszerű képet festett.
Már csak azzal is, hogy a főszerepet, azaz Napóleon megformálását Joaquin Phoenixre bízta, akit az elhíresült Jokerbéli szereplése óta az őrült és veszélyes bohóc kategóriájával azonosítanak. S valamiért Scott se akarta a népszerű színészről ezt a ráégett szerepet teljes mértékben lekaparni akkor, amikor a Phoenixel „megformáltatott” Napóleon egyáltalán nem a történelemkönyvekből ismert karakteres, sőt karakán, kegyetlen és rendíthetetlen államférfi. Sokkal inkább egy bizonytalan, tutyimutyi, még a józan ítélőképességének se mindig a birtokában lévő alak, aki egyedül a harctéren mutat keménységet, mihelyst azonban nem dörögnek mellette az ágyúk, mintha egy éretlen, sok tekintetben gyermeki figura állna előttünk a vásznon.
Aki ráadásul a harctéren sem — legalábbis Scott alkotásából ez derül ki — önnön dicsőségének igencsak tudatos építőjeként és ápolgatójaként van jelen, hanem ott is mintha az otthon hagyott császárnénak, Joséphine-nek (Vanessa Kirby) szeretne bizonyítani. S ezzel az érzettel elérkeztünk Ridley Scott rendezésének legfőbb – minden mást háttérbe szorító – történetszálához. Az évszámok kapcsán hűen, a francia forradalomtól, 1789-től 1821-ig, Napóleon halálig láttatott, ám az egyes történelmi események részleteit jócskán átíró alkotásban ugyanis a legfontosabbá Napóleon és a felesége kapcsolata válik. S ez is rendkívül érdekes módon, szintén nem a valós történelmi eseményekre alapulva tárul elénk. Az ugyanis közismert, hogy a feleség, Joséphine Beauharnais hat évvel idősebb volt Napóleonnál, itt viszont tizenöt évvel fiatalabb nála. Ám nemcsak az életkora, a szerepe sem stimmel. A császári udvarban ugyanis egyértelműen ő viseli a nadrágot. Talán a rendezőnek ezért is volt szüksége egy határozatlan és irányítható Napóleon-karakterre, hogy a nőalakra kellő fény vetülhessen, sőt, mint ilyen, a korszakhoz szintén nem illő feminista vonásokkal is bírhasson.
Napóleon és Joséphine kapcsolatára tehát elvileg rá lehetne húzni a „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” szlogent. Igen ám, csakhogy mindehhez egy, a háttérben meghúzódó, férjét a csatából alázatosan hazaváró nő kellene, nem pedig egy erotikus kisugárzású, önálló gondolatokkal és tartással bíró nő, akinek szépsége láttán megértjük, hogy Napóleon miért van érte odáig.
Ha valaki félre tudja tenni tehát a történelmi hűséget, és elfogadja, hogy Egyiptomban Scott szerint Napóleon ágyúval bombázta a piramisokat — pedig soha nem tett ilyet —, vagy azt, hogy kihagyható (nyilván nem hagyható ki) a Napóleon-életműből az itáliai hadjárat, és cserébe örömmel merül bele abba a szerelmi történetbe, amit a hadvezér élete helyett itt kap, az tudja élvezni a filmet. Bár helyenként ez a sztori is — legalábbis számomra — sántít: miközben ugyanis szavakban — és a távolról egymásnak írott leveleikben — ez a két ember valóban imádja egymást, nem tud egymás nélkül élni, vajon ez a szexualitásukban miért nem tükröződik? A fura, szintén az infantilis jelzővel illethető szexuális szokások, amik itt Napóleonéi, és a látható frigidség, amit egy-egy aktus során Joséphine mutat, akárhogy is nézem, de sehogy se korrelál a szavaik képviselte érzelmeikkel. Miközben Joséphine nemhogy nem frigid, hanem nagyon is érzéki bír lenni, amikor nem a férjével, hanem a szeretőjével hentereg.
Ha Scott a kemény hadvezérből egy tutyimutyi alakot kívánt faragni, érthető a szexuális infantilizmus. Ha viszont egy szép és megható szerelmi történetként kívánta elénk tárni Napóleon és Joséphine kapcsolatát, akkor miért nem a hálószobában, és miért a harctéren mutatta „keménynek” a hadvezért? Ez a logikai bukfenc egyszerűen nem fér a fejembe. Miközben nagyon is „tudtam menni” a sztorival, mert egy idő után elengedtem a történelmet, és igyekeztem erre az újszerű Napóleon-képre koncentrálni — a fentiekben kifejtett következetlenségei ellenére is.
Akinek van majd’ három órája a Napóleon című filmre, az ne hagyja ki. S ítélje meg maga, mennyiben tartja ez esetben történelemhamisítónak, vagy a művészi szabadságával bátran (vissza)élőnek a rendezőzsenit, Riedley Scottot.
Forrás: Gyürky Katalin
Hozzászólások