Nehéz vállalás. Folyamatosan ez a mondat járt a fejemben, miközben – egy, a darab még kiforratlan állapotát tükröző főpróba után – immár másodjára is végignéztem a Miskolci Nemzeti Színház rendezőjének, Rusznyák Gábornak a Csokonai Színházban rendezett A Mester és Margaritáját.
A realista, mitikus és fantasztikus elemeket, valamint az 1920-as 30-as évek Moszkvájának és az ókori Jeruzsálemnek az idősíkját ötvöző Bulgakov-regény színrevitelénél merészebb vállalkozást nem nagyon tudok elképzelni. Azért, mert a zseniálisan felépített regényben sem a szereplők struktúrája, sem az idősíkok egymásba játszatása, sem a regényben szereplő regény, a Mester alkotása nem öncélú: mindegyik, együtt és külön is a szereplők választását készíti elő, azt szolgálja. A regényben nem a szereplők hierarchiája a lényeg (gyakorlatilag ilyesfajta hierarchiáról ebben a műben nem is beszélhetünk, nincs egy főszereplő, akit ki lehetne emelni), a hősök nem a személyiségükkel viszik előre a cselekményt, hanem a döntéseikkel. Minden alak egy választást, egy utat képvisel, s minden egyes alak útja a regényben próbakőhöz érkezik. Moszkvában a próbakő szerepét Woland tölti be, Jeruzsálemben pedig Jésua.
A színház viszont alapvetően a cselekedetek sorára, a cselekményre épül. Így felmerül a kérdés: hogyan lehet, lehet-e egyáltalán cselekedetek helyett, pontosabban: a színpadon látható cselekedeteken keresztül érzékeltetni a választásokat, a döntési helyzeteket? S a választások mögött azt az etikai rendszert, amelyet Bulgakov vázolt fel a művében: a törvény, a vezeklés és az alkotás etikájának hierarchiáját, ahol a legalsóbb szinten a törvény etikája áll, s ennek képviselője, Berlioz útja csak a nemlétbe vezethet, középen az alkotás etikája helyezkedik el, ahol a mű létrehozása, a Mester vállalkozása többször is megbicsaklik, s végül a legmagasabb szinten a vezeklés szerepel, amelyre a műben, más-más úton ugyan, de Pilátus és Hontalan Ivan, a költő kap lehetőséget.
Véleményem szerint Rusznyák Gábor a rendezése során végig a cselekedet és a választás közötti kapocs megtalálásával küszködött. Érezte a két „próbakő” súlyát: különösen a Woland szerepét egyébként kiválóan alakító meghívott színművész, Szalma Tamás szájába sikerült olyan mondatokat adnia, amelyek a szereplők választásait készítik elő, de úgy érzem, hogy épp annak a Hontalan Ivannak a megőrülési folyamatát nem tudta kellő mértékben érzékeltetni, aki épp Woland egyik tettétől kezdi el járni a maga kálváriáját. A színpadi cselekményből az „jön le”, hogy Ivan a zártosztályra „mindössze” Berlioz Woland által megjósolt halála miatt kerül, mert nem bírja Wolandnak ezt a beteljesült jóslatát ép elmével feldolgozni. Berlioz halála azonban Ivan életében ennél jóval többet jelent: a Berlioz-képviselte állami törvény etikája alól kilépve, a Mester hatására elindul az öntökéletesítés, az belülről fakadó alkotás útján. Ezt az utat, ezt a választást a skizofréniát egyébként kiválóan színre vivő Kiss Gergely Máté alakítása, mondatai már nem adják vissza.
A színpadon a két idősík sokáig mindössze egymást váltogatja: találkozásukat, egymásba játszásukat nem sikerül megoldani. Az, hogy az első jeruzsálemi jelenetnél, Pilátus és Ha-Nocri párbeszédénél Woland kíséretének tagjai a színpadon maradnak, még nem jelenti azt, hogy a néző érzékeli a két idősík szoros, szimbolikus kapcsolatát. Ebből a szempontból a II. felvonás vége kellemes meglepetés, ahol a két kor szereplői – a Mester regényének szövegén keresztül – tényleg együtt tudnak mozogni, működni, s itt valóban érvényesül a kölcsönhatás. Itt Pilátus gyávaságának leleplezése is remekül sikerül. Kár, hogy erre a kölcsönhatásra az előadás végéig kell várni.
Egyébként, annak ellenére, hogy a cselekvési szint sokszor nem tudja a választási, a döntési szintet képviselni, a férfi szereplők – a fent említett Wolandot és Ivant játszó színészeken kívül is – a maguk szerepében kiválót alkotnak. Külön ki szeretném emelni az Azazello szerepébe bújt Bakota Árpád játékát, aki, azt gondolom, hogy az összes szereplő közül a leginkább képes azt az abszurditást érzékeltetni, amit Woland és kompániája a Moszkvában való puszta megjelenésével kelt. De Vranyecz Artúr sem tagadja meg önmagát. Moszkvában Korovjovként, Jeruzsálemben titkárként egyaránt remekül helytáll, piciny, apró mozdulataival, szavak nélkül is ki tudja fejezni egy-egy helyzet súlyát.
A legnagyobb problémát viszont véleményem szerint a női szereplők jelentik. A Margaritát alakító Krajcsi Nikolett sajnos egyáltalán nem érzi Margarita alakjának összetettségét: azt, hogy ebben az „örök asszonyiságot” képviselő nőben hányféle nőalak bújik meg, fér el egyszerre. Mert attól, hogy néhány férfi a magasba emeli, és így repülő boszorkányt játszat vele, még nem következik, hogy abban az egyébként a történet szempontjából rendkívül fontos jelenetben tényleg boszorkányt látunk benne. Ahhoz boszorkányként kéne mozognia, boszorkányként kéne megnyilvánulnia. Azonban a színésznő szépsége, törékenysége önmagában maximum csak a szerelmes nő karakteréhez elég, Margarita mélységéhez korántsem. S nagyon nem szerencsés, hogy a Krajcsi Nikolett Margarita-szerepétől teljesen eltérő Hella/Nisza szerepébe egy, a Krajcsihoz külsejében rendkívül hasonlító művésznőt bújtatott a rendező: Krajcsi Nikolett és Sárközi-Nagy Ilona olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy már-már zavaró, amikor együtt látjuk őket a színpadon.
Aki az előadás során a regény cselekményére kíváncsi, azt megkapja. A mélyebb összefüggésekre azonban ez az előadás csak kivételes pillanatokban tud rámutatni. Miközben, még egyszer hangsúlyozom, Rusznyák Gábornak a szándéka nyilvánvalóan ez volt. Ám Bulgakov túlságosan feladta a leckét.
Gyürky Katalin
Fotó: Máthé András
Hozzászólások