A Nemzet Színésze egy több mint egyórás pódiumbeszélgets keretében avatta be a közönséget szakmai életútja legfontosabb és legemlékezetesebb állomásaiba.
Csikos Sándor lett a Nemzet Színésze. Az egykori adys diákok számára ez a hír talán még nagyobb jelentőséggel bírt idén áprilisban, mint a debreceni színművészt színpadról ismerő közönség tagjainak. Jómagam az első tábort erősítem, így nosztalgikus izgalommal vettem részt május 3-án a Debreceni Egyetemen azon a pódiumbeszélgetésén, melynek
vendége Tanár Úr, -vagy ahogy mi, adysok hívtuk, Csiki bá -volt.
A beszélgetést Kornya István vezényelte, aki egyben szerzője is a Csikos Sándor – kulisszák nélkül című könyvnek.
Az esemény olyan volt, akár egy szerencsés csillagállás alatt született darab: a közönség együtt rezonált a színpadon ülőkkel, és a kollektív tudat a lelki szemei előtt látott minden szereplőt a színművész anekdotáiból.
Nem Csikos Sándor az egyetlen vidéki színész – és nem is az egyetlen debreceni- aki bekerült a Nemzet Színészeinek társulatába. Király Levente mellett Kóti Árpád is, a Csokonai Színház egykori tagja is a cím birtokosa volt. A beszélgetés a hozzá fűződő barátsággal indult. Csikos Sándor elmondta, hogy nagyra becsülte Kóti Árpád képességeit, ösztönösségét, amivel egy-egy karakter bőrébe bújt. Mindig is kíváncsi volt a véleményére, a megérzéseire, amik mindig pontosak voltak, szinte sosem tévedett.
Mindig megbeszéltük, hogy te most jó voltál, te most nem, ha letolt elfogadtam, ha én letoltam, akkor rögtön mondta, hogy na, az biztos nem úgy volt. Egyszer a rádióban voltunk és borzasztóan felkészületlen volt. A Puskin utcából felfelé jövet, ahogy jöttünk a körút felé, én egyfolytában szidtam, hogy hogy tudsz ilyen felkészületlenül idejönni. Nem szólt egy szót sem. Két hét múlva felhívott és azt mondta: „Tudod, amit akkor mondtál a rádióból kijövet: Igazad volt!” Van viszont még egy tulajdonság, ami szintén jellemző Kóti Árpádra: mégpedig az, hogy hihetetlen humora volt. Nem volt híve a kommunista rendszernek. Kiskunhalason a sportiskolában tanult. A mexikói olimpián mikor Zsivóczky megdobta a győztes kalapácsvető rekordot, akkor Árpi felugrott a sportklubban, „Bravó Gyulám, a kalapácsot eldobtad, a sarlót kéne még valahogy”.
Ő és egykori kollégája is vidéki színészként lettek a Nemzet Színészeinek tagjai. Míg a szakma zömének a vidéki színészlét inkább pejoratív értelmet hordoz, addig Csikos Sándor elhatározta, hogy ebből nem születhet semmilyen negatív dolog.
Debrecenben érettségiztem, innen kerültem be a főiskolára kicsi kanyarral. Voltam Egerben és Miskolcon is társulatban, illetve az Irodalmi Színpadon is Pesten. Ebben az időszakban hívtak Debrecenbe, ahol rögtön főszereppel kezdtem. Azt gondoltam, hogy azt csinálom Debrecenben, amiért erre a pályára jöttem. Sokan belekeserednek abba, hogy ők vidéki színészek. Én ebbe nem akartam belekeseredni. Várkonyi Zoltán mondta egyszer, hogy nincs rosszabb a szomorú színésznél. Ha én szomorú lettem volna, ha rágörcsölök hogy Pestre akarok menni és nem sikerül, akkor én egy keserű ember lettem volna. Szerencsére ezt meg is úsztam.
Nem csupán a világot jelentő deszkák, de a tanítás is a cívisvároshoz kötötte.
30 évig tanítottunk együtt Cilával (Várhalmi Ilonával, a debreceni Ady Endre Gimnázium művészeti vezetője, a dráma tagozat megalapítója – a szerk.). A Debreceni Színjátszó Stúdióban tanítottam például Eszenyit, vagy a Szarvas Jóskát is, majd átkerültem Nyíregyházára. Onnan hívott Cila, hogy megalapította a dráma tagozatot. Akkor már beszédtanárként dolgoztam, így hívott tanítani, és ott is maradtam 30 évig. A mi kapcsolatunk nem csak tanári volt, hanem a magánéletben is 30 évet töltöttünk együtt.
A tanításhoz szerinte négy dolog kell:
- követelmény,
- szigorúság,
- szeretet
- és humor.
Ha ezeket tudod ötvözni, akkor nyerő vagy. Én az vagyok.
Felidézte, hogy amikor első nap besétált az Ady pódiumtermébe, bentről hangos rockzene szólt. Amikor benyitott, bent buliztak a diákok, így ő is beállt közéjük. Pár perc után szólt, hogy a buli ennyi volt, zene ki és munka van. Később ez az osztály az érettségi találkozón mondta el neki, hogy
ez egy teszt volt a részükről, kíváncsiak voltak, hogy fog reagálni tanár úr.
Egy kedves emléket is megosztott a jelenlévőkkel, ami Tenki Rékáék osztályához kapcsolódik.
ha valamit nem csináltak meg jól órán, akkor csak annyit mondtam, hogy pofikám, pofickó, ez most nem sikerült. Mondták, ha ők pofickók, akkor én legyek Pofickó bácsi. Rékával azóta kollégák vagyunk, valahányszor találkozunk a mai napig így hívjuk egymást.
Ahogy mondta, Budapest egy másik ország volt mindig is, amit manapság is gyakran tapasztal, azonban ezt a másik országot is nagyon szereti Debrecen mellett. Szerinte az, hogy a főváros ennyire elkülönül, a vidéki teátrumok között pedig már nincs közvetítés, a színész szakma szempontjából azért szerencsétlen dolog, mert a színművészek nem ismerhetik meg egymást, és a másik munkásságát.
Beszélt arról is, hogy amikor Debrecenbe szerződött, pont a Csokonai Színház aranykorába, a nagy gárdába csöppent bele. Szerencsésnek érzi magát, hogy ez a gárda befogadta őt.
Pedig Sárosdi Rezső nem volt egy simogatós kolléga. Egyszer egy előadás alkalmával elpirultam, ami pont illeszkedett a szerephez. Kitört a taps, hihetetlen pillanat volt. Kijöttünk a színpadról, és a Sárosdi Rezső megölelt, és azt mondta, hogy jól játszottál. Hihetetlen alkalom volt. Egyetlen, de hihetetlen alkalom.
Kifejtette azt is, hogy lehetetlen minden előadáson tökéletesen játszani, de minden alkalommal jól fel kell készülni. Vannak olyan történések, jelenetek, olyan pillanatok, amik rekonstruálhatatlanok.
Amikor a Segítsd a királyt című darabot játszottam, azt éreztem, hogy szimbiózisban vagyok a közönséggel, a kötegei ott voltak játék közben a kezemben. Minden kimondott mondatot, ami elhangzott a színpadon, én mindent teljes mértékig átéreztem. De nem minden alkalom ilyen szerencsés, nem tud kialakulni minden alkalommal ez a szimbiózis.
A főiskolai évek alatt rendkívül sikeres osztályba került. Csikos Sándor elmondta, hogy mindannyian örülhettek, hogy tanulhattak, csodálták a tanáraikat és imádták amit csinálnak.
Almási Éva, Balogh Zsuzsa, Csomós Mari, Dániel Vali, Juhász Jácint, Kozák András, Szilágyi Tibor, Szersény Gyula volt az osztálytársam. Mindenki ebből az osztályból színészként dolgozott, és Csomós Mari, Almási Éva és mostmár én is a nemzet színészei lettünk, ráadásul van 3 színiigazgató és 5 Kossuth-díjasunk is ebből a csapatból (köztük Csikos Sándor is – a szerk. ).
Szerinte az elemzés a legfontosabb eszköz a színészi pályán. Elemzés nélkül nem értelmezhető egyetlen szerep vagy monológ sem, ha pedig nem érti a színész, akkor nem lesz mondanivalója a karakternek.
Manapság sok olyan előadást látok, hogy nincs miértje annak, amit látok, nincs megoldása, pusztán ötletek vannak, de nincs kibontva, nincs háttere, csak magamutogatás van. Aki tud egy verset elemezni, az tud egy szerepet, egy komplett darabot is elemezni. Elemzés nélkül nincs színészet. Ráadásul a szünetet, a csendet is tudni kell értelmezni, és megfelelően használni. Arra való, hogy felfogjam azt ami elhangzott, és felkészítsem a közönséget arra, ami jönni fog. Fel kell osztani minden szöveget értelmi és érzelmi szólamokra. Akkor tartunk szünetet egy-egy szólamban, amikor nyomatékosítjuk, hogy mind másról szól.
A színművész a tőle megszokott derűvel és optimizmussal összegezte a beszélgetést és a pályáját is.
nagyon sokat dolgoztam, hálás vagyok minden lehetőségért, és azért, ami megadatott nekem.
A vastaps – akárcsak a színházban- a beszélgetés végén sem maradt el. A közönség nevében szerintem bátran leírhatom, hogy akár egy ilyen bensőséges eseményen, akár a színházban, de
Hozzászólások